Amikor a faun a saját farkába harap
- Mikor érzed inkább, vagy többször ezt a bizonyos létjogosultságot? Ha kisebb, szóló-duószerű dolgozatot készítesz, vagy ha – ahogy ezekre már van példa az alkotásaid között – Moliére-, avagy Csehov-adaptációt koreografálsz?
- Nekem nagyon fontos az irodalom, hogy tudjak táplálkozni valamiből... Úgy látszik, az alma nem esik messze a bátyjától...
- Ezt a kedves, de nem is kicsi képzavart én örömmel veszem, de hadd szúrjam közbe (hátha újszülött olvasóink még nem tudják): a bátyád Grecsó Krisztián, az író.
- Igen. Folytatva, Valencia James (az Egy faun alkonyának egyik szereplője – a szerk. megj.) nemrég azt mondta, hogy a Faun neki nagyon hasonlít a Képzelt betegre, mert sok benne a történelem, a valóságszál. Biztosan így is van, de engem meglepett ezzel, mert én meg úgy érzem, hogy ez most annyira belőlem jön, amennyire csak lehet. Persze, hogy Nyizsinszkijről mesélek, de közben arról beszélek, hogy milyen táncosnak lenni, mi mindennel kell szembenézni, hogyan és kinek kell behódolni, hogyan lehet talpon maradni, és hogyan hasonulunk meg abban, hogy tulajdonképpen nem vállalhatjuk magunkat. Vagy milyen ára van annak, ha mégis vállaljuk?
- Mondok négy nevet, és válaszd ki közülük azt, akiről leginkább szól az Egy faun alkonya: Stéphane Mallarmé, Claude Debussy, Vaclav Nyizsinszkij és Grecsó Zoltán.
- Becsapós kérdés. Azért szeretem az irodalmat, mert minden alkalommal el tudom hitetni magammal, hogy az adott művel foglalkozom, aztán ahogy „aktualizálom" a témát, mindig előjönnek a saját tapasztalataim: hogy „velem ez hogy volt?", én hogy élném meg? Illetve Nyizsinszkij esetében: milyen volt az én első találkozásom vele? Vagy: hogy koreografáltam én először Debussyre? Ezek kapcsán próbálom megérteni az ő helyzetét, az ő történetét. A végére valami olyasmi alakul ki, hogy: ez a Nyizsinszkij élete ugyan, de a Grecsó Zoltán próbálta megérteni.
- A premier előzetes sajtóanyagából az olvasható ki, hogy a fókuszban Nyizsinszkij és Gyagilev viszonya, munka- és intim kapcsolata áll. A koreográfiának viszont egy női és egy férfi szereplője van: Valencia James és Rusu Norbert. Ezek szerint közvetlen megfeleléseket, követhető cselekményt vagy narratívát, esetleg eseményeket beazonosítható szereplőkkel nem kell keresnünk az előadásban...
- Igen, ettől még nehezebb a kirakós játék. Májusban volt egy munkabemutató, amelyet néhány barátom megnézett. Azt mondták: ne haragudjak, de ők nem tudják, ki volt Gyagilev, sem gimnáziumban, sem egyetemen nem tanultak róla, de ennek ellenére az előadást élvezniük kellett volna. Ezen sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy teljesen igazuk van: az előadásnak sokféleképpen és sokféle módon kell kommunikálnia a nézővel. Aki a „Gyagilev – Nyizsinszkij" szállal tisztában van, az nagyon jó, hogy megkapja a kis asszociációs játékait, az talán narratívát is talál majd, annak kicsit egyértelműbb lesz az előadás. De annak is, aki nem ismeri ezt a szálat, meg kell kapnia azt, amiről valójában szól az előadás.
- És miről szól?
A válasz és a teljes interjú a tánckritika.hu-n olvasható...
