Gyűlöltem, hogy le kell vetkőznöm
Az ön munkáit nevezik fizikai színháznak, mozgásszínháznak, esetleg táncszínháznak is. Megfelel valamelyik elnevezés?
Én egyszerűen mindig keresem a fizikum eszköztárát, és megpróbálom ezt a lehető legizgalmasabb módon felhasználni. De minden azon múlik, minderre mennyire tart igényt az anyag. Ezt kitapasztalni olyan, mint folyamatosan aknamezőn sétálni. De ez izgat engem, talán azért is, mert a testtel való foglalkozás zsigeribb, mint a hagyományos értelemben vett színészmesterség, és kevesebb manírt, teatralitást igényel. A testtel nehezebb hazudni. Lehetséges, de hamarabb lebuksz.
Mindenesetre a békesség kedvéért nekem a jelzők nélküli színház a legszimpatikusabb. Leginkább a fizikai színházat érzem találónak. De ez a kérdés túl van dimenzionálva: senki ne gondolja, hogy a műfajteremtés motivál engem vagy a színészeinket, nem pedig az, hogy előadásokat hozzunk létre.
Hogy ezeknek az előadásoknak része a mozgás vagy a testtel való megnyilvánulás, az számunkra természetes, de egy pillanatig sem gondolom, hogy ez misztikusabbá tenné az adott jelenetet vagy produkciót. Ha a mozgás jelen van a klasszikus színház eszközei mellett, attól semmi nem lesz különlegesebb vagy eredetibb, és ettől még bármi lehet jó és rossz is.
A testtel való fogalmazásnak megvan az a hátránya, hogy amint megjelenik a meztelenség, a közönség egy része számára az adott kép rögtön elkezd mást is jelenteni. Kell önnek ezzel foglalkoznia?
Ebben a műfajban az ilyen képek egészen mást jelentenek, mint ha egy realista előadásban jelenne meg egyszer csak egy meztelen test. A színház mégiscsak részben képzőművészet: a milói Vénusz sem botránkoztatja meg az embereket. Az ember számol vele, hogy a közönség egy bizonyos része számára már sok a meztelenség, ezért nagyon meg kell gondolni, mikor érvényes az élő test ilyen megjelenése.
A csodálatos mandarin című előadásomban én is játszottam, és a végén mind a ketten anyaszült meztelenek voltunk Ladányi Andreával. Gyűlöltem, hogy le kell vetkőznöm. Rettegtem attól a jelenettől, hiszen sosem könnyű ország-világ előtt levetkőzni. Én voltam a koreográfus, tehát egy szóval sztornózhattam volna az egészet. De nem tettem, mert úgy éreztem, ennek ott így kell lennie. A színház tud olyan hatásos lenni, hogy ezt a nézői prüdériát vagy intelligenciahiányt felülírja, ha a jelenet kellően erős.
A nézők egy része megrökönyödik azon is, ha a férfiszerepeket nem férfiak, a női szerepeket nem nők játsszák az előadásaiban.
A teljes interjú az origo.hu-n olvasható