Emberszag

Ezt a szarkasztikus szellemföldrajzot Ernő3 mondja a másik két Ernőnek – mert egyszerre három színész alakítja az író figuráját: Fodor Tamás, Tóth József és Kovács Krisztián. Majd Ernő3 a nézőkhöz fordul: „Szegénykéim, hogy untatlak már titeket”. Emberszag című háború után írt kisregényéből a rendező Szikszai Rémusz csinált darabot, amelyben Monori András zeneszerzővel a költő korábbi verseiből vett dalszövegekkel – és azok előadói minőségével – emeli el a lírai hangú holokauszt-előadást a melodramatikus panaszkodás Szép Ernő által is ellenjavallott („… untatlak már titeket”) fenyegető lehetőségétől. A néző nem unja, de mosolya keserű.

A cselekményességet szolgálja a kulcsfigura megtöbbszörözése is, az 1944-ben 60 éves alkotót Tóth József, a visszaemlékező írót Fodor Tamás alakítja. Kovács Krisztián pedig azt a sikeres szerzőt, akire ők maguk, már túlélőként így emlékeznek: „Szép Ernő voltam”. A háromszorozó dramaturgia több identitás-lehetőséget kínál; Tóth József/Ernő3 azt mondja: Szép Ernő vagyok, Fodor/Ernő1 pedig, hogy Szép Ernő leszek. A felparcellázott szövegek segítik az emlékezést megmozdítani, de érezhető, hogy a közönség lélegzet visszafojtva szurkol a tempó-mutatványnak, senki ne tévesszen. Az általam látott estén végig pergő ritmust diktáltak, ezzel – a befogadói esztétika szerint – a nézőt arra ösztönzi rendező és játszó, hogy a művet ne a retinánkon, hanem valahol mélyebben, mi magunk fejezzük be.

Talán ez erősebb oda-vissza gesztus annál, mint az, hogy kezdetben a többi szereplő, Németh Ilona bábjai is a nézőtéren ülnek, hogy a színészek onnan rángassák bele „őket” is, minket is a vészterhes ’44-es évbe. Előbb a csillagos házbeli, majd a nyilas kerettel közös társbérletekbe.

Mert az előadás első felvonása lényegében egy pesti csillagos házban játszódik. Az előző évtizedekben a Margitszigeten lakó Szép Ernőt a németek bevonulása után kiteszik onnét. Ő maga szeretné elhinni, hogy csak „átmenetileg, hisz nem megszállás van, csak átvonulás”. Valóban átmeneti szállása a Thököly úton élő testvérének lakása lesz, ahonnan együtt kényszer költöztetik őket a Pozsonyi úti csillagos házba. És ott egy lakásba három másik családdal. A sors iróniája, hogy az erkély éppen a Margitszigetre néz, amerre ő tudatosan a fejét fordítani se hajlandó.

A néző – reményem szerint tudja – nem mindenki volt ilyen Szép Ernővel szólva „balszerencsés” – hisz százezreket – a vidéki magyar zsidóságot – marhavagonokban „költöztették” Auschwitzba. Ám ez a kivételezettekkel teli ház mégiscsak a pokol lett, az, aminek a nyilasok szánták: „Igen, ez a legnagyobb szenvedés, ez, amit az ember intelligenciájára mértek. Ezt a sűrű butaságot nyelni, ezt a mosok ködöt szívni levegő helyett a hazugságot, a butítást, a butaságot. Tűrni tehetetlenül, hogy züllesztik ennek a tehetséges országnak az elméit, hogyan sorvasztják itt el az értelmet, a humort, a szellemet” – sóhajtja a három Ernő. Rendre egymáshoz tapadva. Hisz azért költöztették össze őket, hogy „még jobban összetarthassanak”. Nevezetesen, a sokáig kivételezett – régen és újabban – kikeresztelkedett zsidók és a „még zsidók” külön kasztok lettek a házban, ahol még a gyerekeik sem játszhattak egymással.

A már keresztény postáskisasszony nem ült le Szép Ernő magyartanár húga mellé. És áramlanak az abszurd helyzetek számolatlanul. Az 1984-es kiadás kötet utolsó harmadában, az „Orvost” majd, a „Lövés” és a további fejezetek nyilas szereplőinek szadizmusát nem írták színpadra. Mert a könnyed hang ezt nem viselte volna el. Mert a jelzett, kiugrási kísérlet utáni időkig a lehetetlen valóságot tükröző mondatok revüs/kabarés külsőségek és gesztusok között még feldolgozhatóan abszurdnak bizonyulnak. Amit a konferanszié, Simkó Katalin energikus, tehetséges énekes-táncos jelenléte, a jelmeztervezővel – Kiss Julcsi – összhangban megvalósított átváltozásai erősítenek fel. Az ésszel feldolgozhatatlan szadizmus színpadi feldolgozása ebbe a formába sem fért bele. Szép Ernő egyéni látásmódja adja meg az előadás hangját.

Sokféle bugyra volt akkor a pokolnak. Éppen a Szkéné-előadásához közeli tavaszi napokban olvastam Szondi Lipót feleségének, Radványi Lilinek az Egy nap Bergenben c. írói igényességgel megírt visszaemlékezését (Szombat 2016/4). A német irodalom archívumában őrzik a Kasztner-vonat „szerencsés” utasának magyar nyelvű gépiratát. A világhírű pszichiáter és felesége két gyerekkel élik túl Bergen Belsent. Az asszony Szép Ernő Pozsonyi úti és tankcsapda-ásó élményeihez sokban hasonló, de női, anyai szemszögből megírt szövege ugyancsak szarkazmussal festi le az ottani, még kegyetlenebb „kivételezettség” tragédiáját..

Az eszköztelen díszletek (négy pad egy cirkuszi trapézforma Dávid-csillag és maga a ferde színpad, a szegényesen revüs függöny) a kellékek (kofferek, bicikli, gyerekkoporsó) – tervező: Varga Járó Ilona – szerves részei annak a színpadi akcionizmusnak, ami a kisregényből átalakított Szép Ernő előadás lényege. És ebben a színészekkel együtt élő élettelen bábok – a zsidó tömegek is főszereplők. Ők töltik meg történelemmel az individuum hangján megszólaló formát. Az előadás Németh Ilona bábfigurái által kapja meg a társadalmi dimenziót. Eredetileg a báb-emberek külön egyéniségek voltak, agyagszoborként születtek, amikről gipsz negatívforma, végül papír-arcok alakultak, amelyeket a festőművész végzettségű Németh Ilona kifest. Fodor Tamással együtt dolgozva – valamennyire a japán színház hagyományai nyomán, még inkább az Orfeo/Stúdió K/Szolnoki színház/újra Stúdió K pályaíven – évtizedek alatt fejlesztette ki ezt a formát és játéktechnikát.

Az élő arcnál alig kisebb fejformák lehetővé teszik, hogy az egymással sűrűn összepréselődő három Ernő, a bábokkal is élettel teli, test- és párbeszédet folytathasson. A léptékdifferencia olyan árnyalatnyi, hogy a csak „igazított” emberi jelmezek észrevétlenül tudnak a bábok világában – a második felvonás sáncásós halálmenetének világában – halálmenet-tömegként funkcionálni. Itt eszembe jut néhai Kertész László Népoperája is. Például bravúros Háry János előadásában majd negyven éve hasonló recept szerint dolgoztunk. Élő énekesek és bábhadsereg óraműpontosan összeműködött. De a Németh Ilona és Szikszai Rémusz által életre keltett szomorú mesekönyv bábjai tömeg-voltuk mellett, azon túl: végig megőrzik saját arcukat. Így a főszereplőkkel együtt képesek elvinni egyénített, élő (báb)színházukat a költészet, a képzőművészet felé.