Az emberek többsége remekül leéli az életét irrealistában
hvg.hu: Honnan jött A halottember témája?
Háy János: A legtöbb írás mögött van valami személyes érintettség. Azért éreztem, hogy nekem írnom kell a háborúról, mert a nagyapám, akit a mai napig - mondjuk úgy, hogy - istenítek, elég sok évet lehúzott a fronton és orosz fogságban. Esténként mindig ő mesélt nekem: egy lerobbant sezlonon aludt, de azt hiszem, annál otthonosabb helyet nehéz elképzelni, pedig borostás volt és szúrt, meg hát nem volt épp vaníliaszaga. Olyan volt vele lenni, mint amikor a vaj felolvad a serpenyőben: teljes azonosság. Meséket nem tudott, s mint mesemondó a vele történtekből építkezett. Akkor volt, hogy majdnem egy évig azt hittem, én is jártam a háborúban. Minden mondatomat úgy kezdtem, hogy amikor a fronton... Emlékszem a pillanatra, amikor elkezdtem anyámnak magyarázni, hogy előző nap mi történt velem, és ő visszakérdezett: „Te akkor nem a fronton voltál?”. Rám ömlött a szégyen: akkor tudatosult bennem, hogy már hónapok óta egy képzelt világban élek.
hvg.hu: Akkoriban mit jelentett Önnek a háború?
H. J.: A modern kori háborúktól mindig is idegenkedtem, de a nagyapám háborújára úgy gondoltam, mintha az a török korban zajlott volna: az igazi hősök viadala, és nem technikai eszközök lélektelen meccse. Azt is hittem, a modern világ egy átmeneti időszak, s hamarosan újraindul, például a középkor, amit én nem tartottam sötétnek. Az én háborúm amúgy egyáltalán nem volt valami maszkulin dolog, az elképzelt katonáim lírai hősök voltak, tele érzelemmel és a jó tudásával. Gyerekkorában még mindenki tudja, mi igaz vagy hamis, mi a jó és mi a rossz. Egyértelmű a világ, mindenki a jónak drukkol, és nem esik meg a szíve a gonoszokon. Mindez az érzelmi háttér benne volt abban a szándékban, hogy megírjam A halottembert.
hvg.hu: De a történetnek a háború csak a keretét adja...
H. J.: Ja, író vagyok nem nosztalgiaiparos. Azt akartam megírni, milyen az, amikor valakit elveszítesz, kiiktatsz az érzelmi körödből, és hogy mi történik, ha vissza kell oda emelned. Mindannyian átéljük a vesztést, hogy el kell szakadni valakitől, leszámolni a közös történettel. De mi van, ha a másik vissza akar lépni az elhagyott érzelmi pagonyba. Az érdekelt, hogy mennyit bír az érzelmi háló, s persze leginkább, hogy miképpen rezeg. Ehhez jó keret a háborúból hazatérő, halottnak hitt férj. Egy nőt akartam megírni. Nem Mucsi Zoltánnak akartam párt találni, hanem a Nehéz című darabnak, amit egy férfi visz a vállán.
A teljes interjú a hvg.hu oldalán olvasható...
