„Ez egy nagyon jó hely”

Armuth Miklós okleveles építőmérnököt sokan a Műegyetem docenseként ismerik. Azt kevesebben tudják, hogy az ötvenéves Szkéné Színházhoz is szoros szálak fűzték és fűzik.

- Jól sejtem, hogy még hallgatóként jártál először a Szkénében?
- Mi a K épületben a második emeleten tanultunk, nap mint nap láttuk, mi történik ott. 1974-től jártam ide, a Szkéné akkor még elég új volt, az egyetem büszke volt rá. Akkor volt a tanköröknek osztályfőnöke, hallgatói instruktora, akik sokszor vitték az egyetemistákat színházba. Tudom, hogy egy színház univerzális értékekkel méri magát, de kifejezetten cél volt, hogy minél több műegyetemi hallgató odaszokjon. Az egykori diákok közül ma sokan oktatóként járnak rendszeresen a Szkénébe.

- Tudom, hogy vannak kivételek, de ma nehezebb dolgod lenne az egyetemistákkal.
- A Kádár-rendszerben nem így volt. A kultúrát a „Három T” politikája határozta meg: a tiltás, tűrés, támogatás hármassága. Az egyetemi kulturális élet a tűrt kategóriába esett, ahol olyan filmeket, színházi előadásokat is lehetett látni, amiket a tévében vagy kultúrházakban nem engedtek volna meg. Egyrészt volt ennek eleve némi izgalma, másrészt nem volt internet, nem volt több száz tévécsatorna: természetes volt, hogy egy egyetemista ilyen helyekre jár. A műegyetemisták közül sokan művészek lettek: Bródy János, Kóbor János, Jordán Tamás, Sebő Ferenc, Halmos Béla is itt tanult. Fontos volt nekünk, hogy ide jártak.

- A Műegyetemen 1980 óta oktatsz, és már korán részt vettél az egyetem kulturális életének szervezésében is.
- Az Építészmérnöki Kar Tartószerkezeti Tanszékére doktori ösztöndíjasként kerültem, mellette társadalmi munkában az egyetemi KISZ-bizottság kulturális titkára lettem, közben egy ideig az Egyetem Közművelődési Titkárságát is vezettem. Sokrétű feladat volt, egy valóságos intézményrendszerrel, aminek a Szkéné Színház csak az egyik fontos eleme volt. Az egyetemen komoly kulturális élet zajlott akkoriban. Az R-klubban (közösségi találkozóhelyként született, évtizedeken keresztül előadások, koncertek, beszélgetések helyszíne volt a BME "R" épületében - a szerk.) a klubélet mellett táncház, beszélgetések, előadások zajlottak. Sokszor pikáns témákról, akár politikai, akár szexuális értelemben: gondolj bele, akkor szinte csak fiúk jártak a Műegyetemre, nagy dolog volt olyasmiről beszélni, amiről máshol nem lehetett! Működött az egyetemen bridzsklub, sajtóklub, igyekeztünk minden színvonalas irodalmi és egyéb folyóiratot beszerezni és olvasni. A filmklub után a Filozófia Tanszék oktatói Tarkovszkijról és Felliniről beszélgettek. A legendás Bercsényiben és a Vár-klubban az Illés, az E-Klubban (1968-ban indult a közép-kelet-európai régió első egyetemi klubja a BME "E" épületében. 2008-ig diszkó működött benne - a szerk.) az Omega is fellépett hétvégenként. Emlékszem, közművelődési titkárként a munkám jelentős része abból állt, hogy elhessegessem azokat a fiúkat, akik az E-Klubba protekcióval akartak bérletet szerezni. Az egyetemnek voltak nyári táborai is, és sokáig minden ősszel egyhetes gyümölcsszedésre kellett menni. Ezeken a helyeken a Balázs Béla Stúdió filmjeit vetítettük, vagy például M. Kecskés András lépett fel pantomimműsorral. Kötelességünknek éreztük, hogy komoly kulturális műsorokat szervezzünk.

- Az egyetem részéről nehezedett rátok bármilyen nyomás?
- Van, aki öncenzúrának nevezné, én inkább azt mondanám, hogy általában tudtuk, meddig szabad elmenni. Ha egy merészebb programot szerveztünk, utána vártunk egy kicsit. Lezsák Sándor vagy Balaskó Jenő fellépése után kaptunk egy kis ejnye-bejnyét, hogy miért kell ellenzékieket hívni az egyetemre. De itt már a nyolcvanas években járunk, amikor enyhült a szigor. Az egyetemek között is jól működött a kommunikáció, még létezett az ELTE Egyetemi Színpada és a Közgáz Klub is. Összességében nagyon jól éreztük magunkat.

- Azon kevesek közé tartozol, aki a Műegyetem épületéről is rengeteget tudsz.
- Igen, szoktam is a Történeti Campust bemutató sétákat tartani az érdeklődőknek. Jó három évtizede az átépítéseket is követem. Sokan tudják, hogy a K épületben valaha két szint magasságú díszterem volt. A németek a világháború alatt géppuskafészket telepítettek az épületbe, amit az oroszok Pestről lőttek. A háború után részben az épület helyreállítása, részben a megnövekedett hallgatói létszám miatt kialakult helyszűke volt az oka, hogy a két szint magas tér elválasztására Pelikán József professzor tervei alapján osztófödémet építettek be. Az eredetileg téglalap alakú tér mindkét végén volt egy-egy karzat, ennek a magasságában húzta be a vasbeton gerendás, téglabetétes födémet. Ez a munka 1955-re készült el, de akkor még válaszfalak voltak a mai Szkéné területén, mert rajztermeket alakítottak itt ki. A hallgatói létszám aztán csökkent, a kultúra iránti érdeklődés nőtt, így Vidolovics László műegyetemi hallgató tervei nyomán a válaszfalakat elbontották, és megszületett a Szkéné Színház. Nem összekeverendő a már 1968 óta működő Szkéné Együttessel, ami eleinte kollégiumokban próbált. Ők lettek a tér első igazi gazdái.

- Mit tudott akkor ez a tér?
- A Szkéné mai szemmel is korszerű színház volt, ahol színpad és nézőtér között nem volt éles határ. A tér oldalait és hátulját a függőleges tengelyük körül forgatható, egy-másfél méter széles fekete falapok határolták, könnyen lehetővé téve a tér bővítését, szűkítését, a járásokat, az akusztikai változtatásokat. Az egyik oldalon a nagy ablakokon keresztül ki lehetett látni a Dunára. Az Egy szerelem három éjszakája előadása közben a Duna mint világháborús díszlet szerepelt. Nincs zsinórpadlás, nincs süllyedő- vagy forgószínpad, mégis rugalmas az egész tér. A nézőtér is, ami a hosszanti oldalon vagy akár egymással szembeállítva, két oldalon is felépíthető volt. Amikor Cseh Tamás megállt középen, köré, a földre ült kétszáz ember, ha színházi előadás jött, akkor emelkedő sorokban ültünk.

- A Szkéné legutóbbi, 2011-es nagy átépítésében is részt vettél. Mi változott akkor?
- Főleg az előtér: ahol most a Dunára kilátni, ott korábban egy fal, s azon Máriási Iván festőművész Kozmosz című gobelinje volt. Volt egy kis díszletraktár, amit az előadótérhez csatoltunk, megnövelve a használható teret. Ma már nem mindegy, hányan férnek be a nézőtérre, mivel pénzügyileg egyre önállóbbnak kell lennie a színháznak. Ez persze a díszlettárolás kárára történt, ezért délelőttönként komoly rakodás zajlik a folyosókon.

- Mindig hallani hangokat, hogy a dísztermet vissza kellene állítani.
- Mi pedig mindig hozzátesszük, hogy csak akkor, ha a Szkéné kap egy méltó, új helyet. Sok lehetséges helyszín felmerült már, de milliárdos költségről beszélünk, ami az egyetem számára most beláthatatlan kiadás lenne. Ez egy nagyon jó hely, bár tény, hogy ennél jobbat is el tudok képzelni, ami a színházi infrastruktúrát jobban kiszolgálja.

- Ennyi év alatt nyilván volt itt számos fontos találkozásod, meghatározó színházi élményed.
- Ha személyekre gondolok, akkor nyilván a Regősök, Pali és János, Wiegmann Alfréd (a Szkéné Együttes vezetője 1974-1985 között – a szerk.), Dékán János (a BME Pantomim Mozgásszínház tagja – a szerk.) neve ugrik be. Vagy Vizy Miklós, aki a Szkéné technikai vezetője volt. Amikor idekerült, Cseh Tamás éppen a Frontátvonulást adta elő, melynek Vizi Miklós és Ecsédi a főszereplői. Tamás nem akarta elhinni, hogy a technikusnak Vizy Miklós a valódi neve, Micunak meg kellett mutatnia a személyijét... Csináltunk gasztronómiai színházat is, ahol a tízforintos jegy mellé egy húszforintost adtunk a nézőknek. Olvastunk ugyanis egy cikket arról (Kuti Éva-Marschall Miklós: Valódi és áldilemmák a kultúra finanszírozásában. In: Valóság 1985/6 – a szerk.), hogy „…a közönséget támogatni kell abban, hogy jövedelmi helyzetétől némileg függetlenedve hozzájuthasson a kulturális javakhoz.” – hát mi segítettünk. Ott voltak a Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozók, Eugenio Barba előadásai. Nagyon szerettem a KFT Elmúltak az ünnepek című műsorát. Pintér Béla bemutatói sokáig csak a Szkénéhez kötődtek. A Dés András vezette Konzervnyitó Akciócsoport beszélgetős-zenés estjeit is élveztem. Az, hogy ma is járok a Szkénébe, teljesen természetes, mivel a Gellért térnél lakom. Ha hét előtt öt perccel eszembe jut, hogy színházba kellene menni, jövök, és a fiúk beengednek.

Jászay Tamás