Akkorát léptem, amekkorát korábban még soha
A TranzDanz alapítója, Kovács Gerzson Péter először a Szkéné színpadán mutathatta meg, milyen messzire rugaszkodott szolid néptáncos alapjaitól.
- Több helyen bigott néptáncosnak nevezted ifjúkori énedet, aki 1986 körül egyszer csak megkereste Regős Jánost. Miért?
- Van ebben azért némi önirónia, de valóságalapja is van: bármit tudunk fanatikusan művelni, amiben mélyen hiszünk. Aztán homokszemek kerülnek a fogaskerekek közé, és az eredmény, vagyis a színpadi produktum problémát okoz a nézőnek vagy a véleményformálással megbízott hitelesítő körnek. Az utóbbi a kánont megbontót, a szokatlant elutasítja, és az ember kezd kiszorulni azokból a terekből, amik addig befogadták. Nekem is keresnem kellett új helyet. Tudtam, hogy színházi térre van szükségem, és nem volt nagy választék: így jött a Szkéné.
- Jártál ott korábban?
- Nem igazán, bár volt két meghatározó élményem. Én akkoriban Dresch Mihály koncertjeire jártam, free jazzt hallgattam. Olyan új hangzásokat és energiákat hoztak be, amiket máshol nem találtam meg, szóval a ma kortársnak nevezett fogalmazásmód nem volt idegen számomra. Ezért is reagáltam jól Szkipétől A pekingi kacsára, amiben az lepett meg főleg, hogy így is lehet csinálni színházat. Mi konvencionális keretek mentén tanultuk a színházat, de világossá vált, hogy az csupán egy lehetőség a sok közül. A másik fontos hatás a Szkénéből Min Tanaka butoh-előadása volt. Őt kétszer is meghívtam, amikor a MU Színházban voltam.
- És egyszer csak odamentél Regőshöz, hogy itt vagyok, csinálnék valamit?
- Pontosan ez történt. Azt mondtam, hogy jönnénk, én, a Dresch, Grencsó István és még néhányan, Schéner Misi csinálja a díszletet. Annyit tudtam, hogy fragmentált, szilánkos ügy lesz, és hogy lesz benne zene és tánc. A résztvevők névsora garanciát jelentett Regősnek.
- Mit kaptál tőle?
- Megkaptuk a teret, az infrastruktúrát. És ott volt Vizy Miklós, a Szkéné technikai vezetője, aki az addigi színházi élményeinkkel szemben rendkívül kedves, kreatív és segítőkész volt. Új világot tapasztaltunk meg a művházas népünnepélyek rutinja után. Annál nagyobb dolgot nem tud adni egy színház, mint a lehetőség, a többi csak hab a tortán. Ezt a szemléletet próbáltam később a MU-ban is meghonosítani, és a hasonló profilú helyektől ilyen fokú nyitottságot várnék el ma is. Sokáig a Szkéné volt számomra az egyetlen hely, ahol a színház és a művész szimbiózisban tudott együtt alkotni. Pontosítok, nem is a Szkénéről szól ez, hanem a két Regősről.
- Ez lett a Transz Tánc, ami a TranzDanz alapjává vált. Volt közönségetek?
- Nem lett belőle repertoárdarab, ahogy más táncelőadásokból sem, de arra emlékszem, hogy mindig tele volt, sőt komoly meccsek voltak a bejutásért. A színpadon különböző magasságú dobogók voltak elszórva, hogy tagolják a teret. Úgy kezdődött, hogy mi bóklásztunk, tettünk-vettünk, a zenészek hangoltak, és mire megtelt a hely, átcsúsztunk az előadásba. Többször előfordult, hogy a nézőtér tele volt, és leleményes ifjak a színpadon lévő dobogókat nézték ki maguknak, úgy kellett finoman elhessegetni őket. A végén nem volt tapsrend, elszivárogtunk, egy bőgőhang maradt hosszan. Körbementünk a zenészekkel, a kijáratnál vártuk a nézőket, és ott folytatódott a buli. Nem vált szét a színházi és a civil lét.
- Ez még ma is elég vagány lenne. A kritika észrevett ebből bármit?
- Nem, de ez nem zavart. A printben való megjelenésünk abban merült ki, hogy gerillamódszerekkel mi plakátoztunk. A színpadi tánc a néptáncot, a klasszikus balettet és a revüt jelentette, a ma kortársnak nevezett kategória nem létezett, így arról írni se lehetett.
- A Transz Tánc után azonnal elmentél Franciaországba a Ballet du Fargistan megkeresésére. Hogyan jött ez a lehetőség?
- Vizy Miklósék készítettek az előadásról egy felvételt, ami a Népművelési Intézet videótárába került. Mivel engem néptáncosként jegyeztek, abba a szekcióba került a felvétel, és máig nem tudom, hogyan, de a franciák ezt megtalálták. A Ballet du Fargistan Brigitte Farges vezetésével működő projekttársulat volt, és olyasmit kerestek, ami náluk nincs. Elmentem a meghallgatásra, de eltévedtem, és gyakorlatilag véget ért, mire odaértem. Azért megmutattam nekik, amit én tudok, és nagyot néztek. Így lettem az együttes tagja. 1988 körül én nem láttam, hogy hamarosan új világ kezdődik, működött a rendszer rendesen, az útleveleket visszatartották, feljelentések voltak. Mindent itt hagytam, és kezdtem megszokni az ő mozgásvilágukat, ők meg érdeklődtek az enyém iránt. Elvont fogalmazásmód, asszociatív, költői látványvilág és szerkesztés jellemezte őket. Én lassan társkoreográfusi pozícióban kerültem és elég messzire távolodtam az egykori néptáncos fogalmazásmódtól.
- És itt készült a Tranzit bár, ami aztán 1990-ben eljutott a Szkénébe is.
- Belenőttem a párizsi társadalomba, és egyszer csak jött az ötlet, hogy a sok különböző embert és impulzust össze kellene kapcsolnom egy időben és egy térben. Megkaptam a Ménagerie de Verre földalatti parkolóját, amit berendeztünk bárnak. Szereztem lámpákat, kerítettünk székeket, vettünk sört és bort, haverok jöttek pultosnak, nagyon jó buli volt. A térben széthúzott akciók a parkoló különböző, bevilágított pontjain zajlottak. Volt egy alaplétezés, annak egy meghatározott akusztikus környezete, és aztán elkezdődtek a jelenetek. Közben lehetett mászkálni, forgolódni, inni. Túlléptünk valami hanghatárt, így végül a rendőrség vetett neki véget.
- Mindez hogy tudott működni a Szkénében?
- Nem nagyon: naivan azt hittük, hogy ami jól ment Párizsban, az jól megy Budapesten is. Párizsban egy civil térben játszottunk, a Szkéné viszont egy színház, és bár elmondtam, hogy mindenki vegye lazára a figurát, de a nézők nem tudtak kilépni a nézői szerepükből. Próbáltam provokálni őket, de még erre is szerepből válaszolt a közönség, ami a mából visszanézve nem is csoda.
- A Tranzit Bárról nincs semmilyen dokumentáció, annál inkább az 1992-es Ideiglenes címről.
- Igen, de az már új rendszer, legitimmé vált a dolog, volt felület is, ahová lehetett írni róla. Nem gondolom, hogy addig senki se értette volna, de 90 után végre nyíltan beszélhetett a kritika is. Az Ideiglenes cím először szóló volt: ha nincs pénzed, a legolcsóbb, ha magad állsz oda. Akkor már működött Bagnolet-ban a táncverseny, a franciák pedig továbbra is érdeklődtek a régió iránt. Viszont a francia versenynek voltak bizonyos feltételei előadáshossz és előadói létszám tekintetében, így kibővítettem. Két fontos díjat nyert az előadás, és ezt látta John Ashford, aki közölte, hogy meghívná Londonba, de ahhoz, hogy nála menjen, hosszabbnak kell lennie, így tovább dolgoztam rajta. Ez, az utolsó verzió lépett fel a The Place-ben, majd a Szkénében is. Amúgy a sok változtatás kifejezetten jót tett a darabnak.
- 2010 körül indult a Jövőtánc sorozat, amiben szintén volt szerepe a Szkénének.
- A Szkéné adminisztratív okokból szállt be. A Jövőtáncot az inspirálta, hogy amikor a művész már jól ismeri a színpadi infrastruktúrát és bátran és gazdagon használja a rendelkezésére álló eszközparkot, egyszer csak megszületik benne az igény valami puritánabbra. Kivittük a táncot a színházból, „analógok” lettünk: csak a táncos van, egy zenész meg a közönség. És mindenki eljött, akit hívtunk. Az Ördögkatlanban a mai napig tovább él.
- 2012-ben, 25 évvel az első itteni fellépésed után a Profana bemutatóját a Szkénében tartottad. Nosztalgia? Múltidézés?
- Nem vagyok egy szentimentális figura, de érzelmes tudok lenni. A Szkéné az a hely, ahol először léptem egy akkorát, amekkorát korábban még soha. Ez a színház meghatározó szerepet játszott az életemben. Amikor kijöttem onnan, már más ember voltam.
Jászay Tamás