A Rozsda díszlete
A Rakpart3 Íróműhelyben színházról és szövegekről beszélgetünk kéthetente, 2019 novembere óta. Az írások egy része otthon születik, hosszas és elmélyült munka során, másik részük a műhely közben. Ilyenkor húsz-harminc perce van mindenkinek, hogy koncentráltan rögzítse benyomásait, ötleteit. Januárban közösen megnéztük a Rozsda avagy minden vérünk benne szárad című előadást, majd a következő találkozón annak díszletéről írtak a csoport tagjai. Mivel a koronavírus ideje alatt személyesen nem tudunk összeülni, online-szerkesztőséggé alakultunk Ady Máriával, Deres Kornéliával és Hodászi Ádámmal, hogy így tudósítsunk a műhelymunka eredményeiről.
---------------------------------------
Műanyag, fonott zsákok, amikhez mindig lehet nyúlni, hogy álcázhasd dühöd, bánatod, félelmed. Hihetné az ember, hogy megnyugtat és feltölt a szálak tépkedése, de csak a műanyag súrlódása tölt fel: égnek áll a hajad, idegesít. Egy elhasznált, koszos fonásmenet erősebb és kitartóbb nálad. Egy kilapult zsáknál élettel telibb a szeméttel teletömött. Az üres, összenyomott sörösdobozok meg tudják jeleníteni a születés szépségét. Ha a kifogyott, elhasznált szemét az érték, akkor mi lehet alatta? El kell rugaszkodni a földtől, bele az álmodozásba, a szép emlékekhez, egy elképzelt „jobb”-ba. Libikókaszerű a valóság durva történéseinek visszazuhanása és felemelkedés a reménybe. Ha őszintén hiszel abban, amit mondasz, hogy majd megleszünk valahogy, a másik mélyen van és nem hisz neked, de néha talán megtaláljátok az egyensúlyt. Csak az unalom, elhasznált, elrozsdásodott tárgyak, unaloműző kavicsdobálás. Véget nem érő körforgás, az állat él, szül, hal, felvonják, hűtőbe rakják. Az ember meg vagy beleőrül, vagy belefeledkezik. Tóth Kata
Itt minden valahogy a cselekménnyel együtt alakul, először csak fehér zsákokat látunk, majd bárányokat lógni a falakon, végül az egész farmot a maga ócskaságában: mosógépet, lipinkát, ócska ruhákat. Mindig minden az, aminek éppen lennie kell, nyomorba burkolózva: tépdelendő zsákok és báránybunda, földdel teli vödör és véres kézmosó víz, fémdoboz ellés. A színpad körül villanypásztor, mintha a szereplők maguk is körbezárt nyáj lennének, ezt kétszer lépik át, mikor valaki visszatér, aztán valaki pedig távozik, máskülönben sérthetetlen a határvonal a külvilág és közöttük.
Miközben nézem a díszletet, egy film jut eszembe, amit nemrég láttam: a román vendégmunkás faszi megnyúzza a döglött borjút, majd a bőrébe belebújtat egy másik, anya nélkül maradtat, hogy a juhok maguk közé fogadják. Aztán pár perc múlva ez a színpadon is megtörténik műanyag zsákokkal. Élesen látom magam előtt a fehér bundára kenődött vért, az élettelen húst és a vékony lábcsontokat, amik könnyen roppannak, ahogyan a borjat kibújtatják végleg szőréből. A halvaszületést is látom, élettelen fejéből lóg ki a borjú nyelve. Amennyire tárgyias, épp annyira élő minden, ellátja funkcióját hibátlanul. De ki ne menekülne egy ilyen poliészterrel teli világból? Fancsali Kinga
A Rozsda díszlete erős atmoszférát teremt, az ócskaságot, piszkosságot, elhasználtságot támasztja alá. Már az előadás kezdete előtt, csak a színpadkép és a cím alapján konkrét képet kapunk a miliőről és a témáról. A színpad közepén lévő hűtőszekrény, a szakadozott napernyő és az ósdi kinyitható szék látványa taszítóan hat, elképzelhetetlennek tűnik, hogy bárki ilyen körülmények közt éljen. Ebből a szempontból a díszlet alájátszik a szövegnek, a címnek és a tematikának – erősíti a nyomasztó, fullasztó, légkört, képtelenségnek tűnik, hogy valódi életet élhet benne bárki. Szépek a műanyag és fém kellékek is, a sörösdobozok és a szálakra téphető műanyag, amik a bárányokat, illetve azok szőrét vagy egyéb részeit jelképezik, újból az értéktelenségre, eldobhatóságra és olcsóságra reflektálva. A színpad és a nézőtér közt műanyag szalag van kifeszítve, ami hasonlít a rendőrségi nyomozáskor a lezárt terület elkerítésére szolgáló anyaghoz. Ez a szalag funkcióját tekintve kerítés, de már az előadás legelején nyilvánvalóvá válik, hogy a fizikai elkerítés feladatát képtelen teljesíteni, hiszen akárki be tud törni a farmra. A jelölés inkább az elkerítés elvont értelmében fontos, mivel definiálja, hogy a szereplők közül ki részese a történetnek és ki nem. A szalagon kívül a játszó kiíródik a történetből, ugyanolyan kevéssé lesz az események részese, mint a nézők. Fizikailag nagyon könnyű átlépni ezt a határvonalat, lelkileg azonban több szereplő számára is áthatolhatatlannak bizonyul. Zilahy Anna
A Rozsda díszletének minden darabja hűen tükrözi egy-egy szereplő személyiségét. A rozoga libikóka Beckyt jelképezi, a bohókás jellemét, ehhez a gyerekes naivitáshoz tartozik a kissé elütő, rózsaszín felsője is. A kerti játék azt is jól szemlélteti, hogy ebben a helyzetben mennyire a másikra van utalva mindkét fél, egyedül pedig mennyire értelmetlen a lét. Ülsz a libikókán, nem mozdul. Anna mindaz a rozsdás háztartási gép, ami egy kicsit még a családot jelképezi, amelyek egy általános háztartásban is megtalálhatók (hűtő, mosógép), de tudjuk, itt már nem olyan az élet, hogy ezekkel egy teljes családot hazudjunk magunknak. Ben, a harmadik testvér a hintaágy sorsával hozható párhuzamba. Egyedül az ő kezében jelenik meg telefon a darabban, modernitás, technológia felé húzó élete üres, mint a párnák híján használatos kerti bútor. A papa pedig annyira kívül áll ezen a dacszövetségen, hogy tulajdonképpen semmi sem köti már a többi szereplőhöz, nincs olyan díszletelem, ami hozzá kapcsolható. A további 'élőlényeket', a juhokat pedig kitömött zsákok jelképezik, amelyek néha valóban életre kelnek, és a legelevenebb testekké válnak ebben a sötét világban. Fejérvári Katica
A Rakpart3 Íróműhely tagjai: Hidi Boglárka, Fancsali Kinga, Fejérvári Katica, Király Krisztina, Lajos Boglárka, Németh Fruzsina Lilla, Rémai Martin, Sándor Panka, Sonnevend Eszter, Tóth Kata, Zilahy Anna
műhelyvezetők: Ady Mária és Deres Kornélia
koordinátor: Hodászi Ádám
