„Aki jó volt, ott volt”

A Szkéné történetét követő interjúsorozatban van néhány visszatérő, sokak által hivatkozott név. Vizy Miklós közéjük tartozik, de nem csak a színház műszaki vezetőjeként itt eltöltött tizenhét év miatt.

- Eredetileg a Műegyetemen dolgoztál segédkönyvtárosként. Hogyan kerültél át a színházba?
- A tévéhíradónál dolgoztam, majd családi okokból lazább vizekre eveztem, így jutottam a könyvtárba, amivel egy emeleten működött a Szkéné Színház. Elkezdtem az ottani előadásokat nézni, összeismerkedtünk a srácokkal. Amikor a technikus elment, megkértek, hogy ugorjak be. Tudták, hogy a tévében dolgoztam, ismertem a fényeket, a magnókat. Beugrottam, majd ott ragadtam tizenhét évig. 1979-ben kerültem oda, akkor, amikor Regős Jancsi igazgató lett.

- Azt olvastam, hogy neked is van színjátszói múltad.
- Ezt így nem mondanám, de sejtem, mire gondolsz. A hetvenes években indult Kazincbarcikán az ifj. Horváth Istvánról elnevezett amatőr színjátszó találkozó. A barátaimmal rajongtunk a színházért, különösen az amatőrök szellemiségéért. Valamelyikünk kitalálta, hogy csináljunk egy színjátszókört. Kerítettünk egy rendezőt, és a barcikai fesztivál névadójáról készítettünk egy drámajátékot, amit nyitó produkcióként előadhattunk. Cserébe étkezést, szállást és színházjegyeket kaptunk, és egy hétig ott lehettünk, ami fantasztikus élmény volt.

- Más mentalitás kell ahhoz, hogy valaki a reflektorfény helyett a háttérben dolgozzon. Az előbbi kalandtól eltekintve soha nem vonzott a színpad?
- Nem tartottam magam érdekes színpadi jelenségnek, viszont mindig is szerettem a színház körül mozogni. De be kell vallanom, hogy világosítónak vagy műszaknak sem gondoltam magamat: lehet, hogy ezt nehéz elhinni, de mi a Szkénében ugyanúgy munkatársak voltunk, mint a színészek. A Tanulmány Színházat, illetve az abból születő Arvisurát vezető Somogyi Istvánnal egyformán gondolkodtunk e tekintetben. Ariane Mnouchkine párizsi Napszínháza lebegett a szemünk előtt, ahol a takarítónő és a vezető színésznő is egyenrangú volt. Ennek is köszönhettem, hogy a színészek közül többen a mai napig testi-lelki jó barátaim. A Szkénében csapatmunka működött, megkérdezték a véleményünket, alkotótársakként tekintettek ránk. Ezért tudtam olyan sokáig ott maradni.

- Érdekes, amit mondasz, mert a színházban érzékeny viszonynak gondolom a színész és a háttér kapcsolatát.
- Hierarchia persze működött, és a nálunk fellépő kőszínházaknál láttuk, hogy máshol a műszak alig várta, hogy a dolga végeztével leülhessen. Nem mondom, hogy mi nem szerettük jól érezni magunkat, de az éjszaka közepéig dolgoztunk: díszletet gyártottunk, világítást terveztünk, bontottunk és építettünk. Mert szerettük ezt csinálni. Sokszor előfordult, hogy a Szkéné előtti hosszú folyosón éjfélkor fociztunk a színészekkel...

- Úgy hiszem, hogy a csapatok egyre többet kértek tőled, amikor látták a lelkesedésedet.
- Igen, így lehetett, de én is hozzátettem a magam többletét, ami az igényességet jelenti. A Muzsikás Együttes tagjaival vagy a Kodály Kamarát vezető Zsuráfszky Zoltánnal például azért barátkoztunk össze, mert amikor odahozták az előadásaikat, világítási ötleteket adtam. Tudtam, hogy milyenek az akkori, generálfénnyel leöntött néptáncműsorok, én viszont a koreográfiának megfelelően világítottam. Pontfényeket használtam, pedig csak egy tizennyolc csatornás fényszabályozó volt akkor a Szkénében, de mindent megtettünk, hogy erősebb legyen az élmény. Vagy amikor feltűnt a KFT zenekar, és a Bábu vagy című számukat maszkokban adták elő, mondtam Regősnek, hogy nézzük meg őket, mert színházi figurák. Egy józsefvárosi pincében láttuk, majd elhívtuk őket, és 1982-ben megcsináltuk velük az Elmúltak az ünnepek című előadást. Ők is kértek ezt-azt, leharcolt kredencet, hervadt karácsonyfát... De ami kellett, mindig megszereztük.

- Emlékszel különleges kérésekre a társulatoktól?
- Hogyne, a Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozón (IMMT) sok-sok külföldi együttes megfordult. Az egyik csapat érkezés után közölte, hogy három darab kislibára van szüksége, úgyhogy egyik munkatársam indult Bábolnára, néhány óra múlva megjöttek a csibék. Akkoriban sok előadásban volt élő tűz, Szikora János is ragaszkodott ahhoz, hogy az ő díszlete felgyulladjon a Szkénében, megoldottuk. Nem voltam soha az a barkácsoló típus, mint az utódom, Tamás Gábor, viszont az ötleteimet mindig sikerült kivitelezni.

- Ez a fajta rátermettség valahol magyarázza is az ott született barátságaidat.
- Főleg arvisurás színészekkel találtuk meg a közös hangot. Voltak a próbák, az előadások, de az éjszakai bulikat sem lehet kihagyni, komoly klubélet zajlott. A külföldi fellépések még jobban összekovácsoltak minket, majd jött a közös zenélés. Pelva Gábor barátom indítványára páran összeálltunk, így született meg a Don Bogar zenekar. Előadások után az R-Klubban zenéltünk, jöttek a színészek, barátok, barátnők. Fergeteges bulik voltak.

- Tizenhét év hosszú idő, mi változott ezalatt a Szkénében?
- Amikor odakerültem, két meghatározó társulat volt, a Wiegmann Frédi vezette Szkéné Együttes, illetve Regős Pali bácsi BME Pantomimja. A diákszínház erős volt akkor, mindkét csapatban sok egyetemista lépett fel, ahogy a Duna túloldalán működő Egyetemi Színpadon is. Ez az Arvisurára is igaz volt: Scherer Pepe építőmérnöknek tanult, a kollégiumból járt próbálni. A nyolcvanas évek gyönyörű időszak volt, a táncból Bozsik Yvette-et, a költészetből Szkárosi Endrét emelném ki, de a zenében is nagyon érdekes dolgok történtek: egyszer csak megjelent a Szkénében az underground világ. Először csak szólisták, aztán csapatok is: a Szegedi Egyetemi Színpad, az Utcaszínház, a Stúdió K., jöttek a vidéki színházak és a nemzetközi fesztiválok is. A Szkéné befogadó színházzá alakult, ahol olyan legendák is felléptek, mint Sándor György vagy Cseh Tamás, de aki jó volt, mind ott volt. A kilencvenes évek végén, az Arvisura megszűnésével Pintér Béláék átvették a vezető szerepet, amit, ha jól tudom, máig őriznek.

- Voltak kedvenc előadásaid?
- Senkit sem akarok megbántani, az időrendet is nehezen állítanám fel, de mondok néhány nevet. A kezdetekkor az Utcaszínház előadásai hatalmas sikerrel mentek, vagy a Stúdió K. Woyzeckje. Bozsik Yvette és Árvai György előadásait is nagyon szerettem. A Tanulmány Színháztól az Arisztophanész madarai meghatározó élményem, de mondhatnám a Magyar Elektrát, a Szentivánéji álmot – amivel fél Európát beutaztuk –, meg persze A Mester és Margarita mindkét változatát. Az avantgárd zenei előadások is fontosak voltak, a 180-as Csoport fellépései. Méhes Csabi Pisztrángötöse, Goda Gábor táncelőadásai, Dörner Györgyéktől a Stílusgyakorlatok. Meg persze Pintér Béla minden előadása.

- 1997 után tanárként kezdtél dolgozni, eljöttél a Szkénéből. Visszajársz még?
- Regős Jancsitól kaptam egy örökbelépőt, amivel sokáig szinte minden bemutatót megnéztem. Amikor már Waldorf-tanárként dolgoztam, három iskolát is elvittem egy minifesztiválra, ahol diákelőadásokat adhattunk elő. Regős hívott gyerekelőadásokra is: az osztályommal így láthattuk Gál Tamást, akit meg is hívtam az iskolába. Sok komoly barátságom született a Szkénében, de én már csak vendég vagyok ott. Úgy megyek oda, mint amikor a nagypapa az unokáit látogatja, és örömmel látja, hogy mindenki jól van.

Jászay Tamás