A színház egésze

Pintér Gábor a Tanulmány Színház, majd az Arvisura legendás előadásaiban mind játszott. Somogyi István munkamódszeréről, a társulatban uralkodó hangulatról is mesélt.

- Sokakéhoz hasonlóan a te szkénés történeted is a Tanulmány Színházzal kezdődött.
- Igen, de én kiskorom óta színész akartam lenni. A gimiben is a színjátszás, a tánc, a versmondás érdekelt igazán, a Színműre akartam menni. A szüleim nem igazán támogattak ebben, azt akarták, hogy legyen egy polgári foglalkozásom is. Mivel a matek jól ment, a Műegyetem Építőmérnöki Karára kerültem, amitől karnyújtásnyira működött a Szkéné. Korábban az orvosi egyetem Mediszin nevű színjátszó körébe is jártam, ott mondta egy lány, hogy megy a Tanulmány Színházhoz, ahol klassz imprók, önismereti tréning zajlik, ami elkezdett érdekelni. Jelentkeztem stúdiósnak, és 1983-ban Szalontay Tündével egyszerre léptünk be a Szkénébe. A karácsonyi szertartásjátékban már mindketten fel is léptünk. Scherer Pepe hallotta, hogy járok Somogyihoz, és elhívtam, hogy próbálja meg ő is.

- Mindannyiótoknak bevált a hely, hosszú ideig maradtatok. Mi volt a titok?
- Somogyinál nem a konkrét darab számított, hanem az alapszituációi, amiket aztán imprókra rakott fel. Rengeteget improvizáltunk, játszottunk a személyiségünkkel, nyitottá tettük magunkat a különböző helyzetekre. Ez a keleti színházak alapfilozófiája, amit később tudatosan alkalmaztunk. Amikor egy nap jógával kezdődött, fehér lappal indultunk, és minden mozdulat, hang, gesztus innen született. A Szentivánéji álmot is imprókkal kezdtük próbálni, végül a szöveg „magától” került rá, mert már megvoltak a helyzetek, a konfliktusok.

- Próbálkoztál még később a főiskolával?
- Teljesen beszippantott Somogyi világa, és bár elmentem még egyszer felvételizni, de a második rostáig jutottam csak, aztán már nem jelentkeztem. Az Arvisurában Montágh Imre is tanított minket egy évig, ő mondta, hogy fantasztikus a jelenlétünk, de a megszólalásainkat erősen kritizálta. Amikor nemrég újra láttam a Szentivánéji álom felvételét, visszaigazolva éreztem a mondatait... Tény, hogy a mozgás volt a leginkább meghatározó elem: először a mozdulatokat találtuk meg, akár táncformában. Engem kifejezetten kinyitott a módszer, mivel szerettem táncolni, korábban komolyan sportoltam, vagyis természetesnek tűnt, hogy innen közelítünk a színházhoz.

- Hogyan lehetett Somogyinál feljebb lépni a ranglétrán?
- Voltak a régiek, akik az első időkben határozottan összezártak: Greifenstein Jancsi, Hajdu Ági, Terhes Sanyi, Horváth Györgyi, Fórizs Sándor és mások. Kemény hierarchiára emlékszem, nem beszélgettek velünk sokat. De nem volt ezzel gond, ki kellett érdemelni a barátságukat. A felvételin végigcsinált színházi gyakorlatok során körvonalazódott, hogy ki kerülhet be az előadásba. Amikor én lettem „öreg”, éreztem a nyomást, és én is feltettem a kérdést, hogy miért jönnek újak, amikor ezt mi is meg tudjuk csinálni. Ebben a csapatban mindenki fontosnak érezte magát, és nem feltétlenül volt türelmes az újakkal.

- Somogyi a régieket az újak beléptetésével tudatosan motiválta?
- Feltétlenül, hiszen őket is sarkallta ezzel: összeszedettebbek, koncentráltabbak voltak. Senki sem tudott belekényelmesedni egy előadásba, mivel az újakat is beosztotta a produkciókba. Somogyi alapvetően másképp gondolkodott a színészről, mint azt addig láttam. Arra vett rá minket, hogy az egészet, a színház komplexitását nézzük – azt hiszem, ide nyúlik vissza a gyökere annak, hogy mostanában rendezek. Számára nem csak a színész konkrét szerepét jelentő szűk mezsgye volt érdekes: az egész világ kinyílt előttünk és ráláttunk az előadás teljességére. Megértette velünk, milyen úton jutunk el ahhoz, ami végül a színpadra kerül, és ez óriási élmény volt. Az első ilyen típusú, meghatározó találkozásom a Szentivánéjivel történt, 1986-ban.

- Mit játszottál benne?
- Lysander voltam. Akkor bajuszom volt, a Demetriust játszó Pepének szakálla, nagyon hasonlítottunk egymásra a göndör hajunkkal, volt, hogy össze is kevertek minket egymással, ami jól jött az előadásban. Mesterembereket mindannyian játszottunk, Ösztövér Róbert is voltam. Elmesélek egy gyakorlatot, ami az előadásba is bekerült. A Hermiát próbáló Balogh Csilla és én egy textilanyaggal voltunk elválasztva úgy, hogy ketten fogták az anyag végét, mi pedig középen álltunk. Testhullámmozgásokkal, félfordulatokkal kellett közelíteni a másikhoz, az iránta érzett mérhetetlen vágyat kifejezni, de közben volt ellenállás is, amit a köztünk feszülő anyag jelképezett.

- Hogyan zajlott a rögzítés?
- Improvizáltunk, és ami jó volt, az bekerült az előadásba. A Mester és Margaritában Jesua megkorbácsolása például úgy zajlott, hogy két ember kezében két kötél volt kifeszítve, középen állt Jesua. Nagyon hatásos, szép kép született ebből. Somogyi előre sosem avatott be minket, nem voltak elemzőpróbák, az előadások inkább mozaikszerűen épültek fel. És a színész magából építkezve kiérlelte a legjobb megoldást.

- A nagy előadások mindegyikében játszottál.
- A Magyar Elektrában Parasitus voltam, a Bulgakov-darabban először kisebb szerepem volt, talán Afranius, aztán amikor elment Fórizs Sanyi, akkor Somogyi berakott Hontalan Ivánnak és Lévi Máténak. A szerepátvételeket a színészek terhelhetősége és külső körülmények is alakították. Akit a legerősebbnek, legalkalmasabbnak talált a szerepre, az játszhatta.

- És közben jöttek a fesztiválok, díjak, külföldi fellépések. Úgy képzelem, nagy váltás volt ez.
- Furcsa lesz, amit mondok, de az a helyzet, hogy ezt nagyon természetesen éltem meg. Olyan energiákat mozdítottunk meg, aminek ez lett a következménye. Ha arra célzol, nem hiszem, hogy ettől bárki elszállt volna, nem emlékszem ilyen reakciókra. Természetesnek tűnt, hogy nem lehet az előadásainkra jegyet kapni.

- Egészen sokáig maradtál az Arvisurában.
- 1998-ban elegem lett, azt mondtam, hogy nem akarok többé társulati tag lenni, de külsősként játszottam tovább a 2000-es évek elejéig. Közben ment a Picaro, később a H.U.D.I. Társulatban Hudi Lacival dolgoztam, aki szintén a Szkénéből indult.

- Az Arvisurával párhuzamosan kezdődött a Picaro története?
- Igen, Deák Tamást is Somogyitól ismertem. Felmerült, hogy mi is rendeznénk valamit, kipróbálnánk magunkat alkotóként, hiszen István bevitt minket a műhelymunkába. Az Arvisurán belül ezt nem lehetett meglépni, és bár idővel egy-egy színházi megoldás kapcsán a tagokban az övétől eltérő vélemények is születtek, ezeket nem engedte érvényre jutni. A Schilling Árpád által alapított Krétakör Színházba is beszálltam, A nagy játékban játszottam is. A Picarót azért hoztuk létre, hogy ott kipróbálhassa magát, aki erre késztetést érez. Keveselltük az évi egy arvisurás bemutatót is, mindenki ezerrel pörgött, akartunk mást is csinálni.

- A Picaro aztán végig a Szkénéhez kötődött.
- Igen, egészen 2010-ig ott játszottunk, amikor jött az új vezetés. A Picaro tovább működött egészen addig, míg Deák Tamás el nem ment külföldre. Van még valami, amit a Szkénének köszönhetek: ott látott a Kisváros című sorozat producere, ahol aztán két évig állandó szereplő voltam. Az átépítés óta nem jártam a Szkénében. Azt hiszem, eleinte némi rossz érzéssel mentem volna oda, de mára ez elmúlt.

Jászay Tamás