Zene, dráma

Darvas Ferenc az egyik legtöbbet foglalkoztatott hazai színházi zenész és komponista, aki bár szerényen hárítja, több minőségében is kötődik a Szkéné Színházhoz.

- Úgy kezdődött, hogy 1997-ben a Regős János által írt és rendezett Frutta di Mare zenéjét szerezted.
- A Szkénében ez volt tulajdonképpen az egyetlen nagyobb lélegzetű munkám, a többi Pintér Bélához kapcsolódik közvetve vagy közvetlenül. A Frutta di Mare előtt Jánost sem ismertem igazán. Egy mozgásszínházi fesztiválon érdeklődtem nála egy ott fellépő olasz bohóc zenéjéről, amit segített megtalálni. Megkeresett, hogy írt egy szappanopera paródiát, amit egyszer már bemutattak ugyan (1994. december, a szerző megj.), de ezúttal szeretne hozzá dalokat is, és ebben kéri a közreműködésemet. Emlékszem, hogy nagyon szórakoztató volt a munkafolyamat. Akkor már sok zenés színházi előadáshoz csináltam zenét, mindig felmérve a játszó színészek adottságait. A Szkénében is volt meghallgatás, sorban jött mindenki, és az volt a feladatom, hogy segítsek testre szabni a saját dalaikat. Regős szerint ez nagyon jól működött, mindenkinek ki- és megtaláltam a legjobban megfelelő hangfekvést és stílust. Az előadást én kísértem egy szál zongorán, nagyon élveztem azt is.

- Milyen stílusú zenék voltak ezek?
- A zenék is a szappanoperák stílusát idézték, vagyis a legnépszerűbb, sokszor közhelyes dallamok parafrázisaként hangzottak el. Emlékszem, hogy Balogh Margitnak és Diónak (Dióssi Gábor, a szerző megj.) volt például egy Claydermann-szerű duettje, de általában véve is fülbemászó, a parodisztikus színpadi világba illő zenéket készítettem. A dalszövegek alapján Jánossal megbeszéltük, hogy nagyjából mi lenne a stílus, én pedig megcsináltam a zenét.

- Aztán jöttek Pintér Béla darabjai: a színlapok szerint a Gyévuska hangszerelése, a Korcsula és Az őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög zenéje fűződik a nevedhez.
- Bence fiam ezen a ponton kapcsolódik be a történetbe, hogy aztán az ő kapcsolata Bélával valóban meghatározó jelentőségű legyen. Ahogy mondtam, a Frutta di Maréban zongoráztam, de Bencének egyszer be kellett ugrania helyettem. Zeneszerző szakon végzett, Petrovics Emilnél diplomázott, de a zongora sem állt tőle távol. Történelmi pillanathoz érkeztünk, mert Pintér Bélával akkor találkozott először, akivel gyorsan megismerték, megkedvelték egymást. Béla A Sehova Kapujába hívta először, majd következett a Parasztopera és a Gyévuska. És aztán „helyet cseréltünk”: volt olyan, hogy ő nem ért rá, én például így kerültem be a Korcsulába.

- A 2003-as Gyévuska azért érdekes Pintér pályáján, mert nagyon eltér a stílusa az addig készült előadásaiétól.
- Bence szállította az újabb és újabb zenei részleteket, én pedig a nyolctagú zenekarra készítettem a hangszerelést, vagyis tulajdonképpen csak a végrehajtásban volt szerepem. Béla nagyon muzikális ember, pontosan tudja mindig, hogy mit akar. A harmincas-negyvenes évekre jellemző slágerek, töredékek, katonaindulók, ismert Karády-számok keverednek benne Bence eredeti, nagyon erős hangulatú, drámai zenéjével.

- Aztán 2006, Korcsula: Pintér a horvát tengerparton.
- A Korcsula első verziója a Színház- és Filmművészeti Egyetemen készült el, az Ascher-Novák-osztály vizsgájaként. A színészek maguk zenéltek, nem volt külön muzsikus az előadásban. Egyszeri és megismételhetetlen, különleges produkcióként emlékszem rá. És bár megtisztelő, hogy zeneszerzőként vagyok feltüntetve, de Béla határozottan tudta ott is, hogy mit akar, vagyis nem sok eredeti zenét kellett kitalálnom. Nagyon szereti a klasszikusokat, főleg a barokk zenét, Bach környékét és másokat, és az elképzeléseit gyakran készen szállítja a komponista számára. Ha például kiragad valamit Mozart Requiemjéből, amit különösen kedvel, akkor azt kell tudni ügyesen alkalmazni. És persze mindig van, amit a zeneszerzőnek kell megoldani, de nem mondhatnám, hogy ez a szó hagyományos értelmében vett zeneszerzés. A Korcsulában régi slágerek, hatvanas-hetvenes évekből való rockszámok is előkerültek; minden, ami Béla fejében ott volt, nekem alkalmazni kellett az adott helyzetre. Ugyanez érvényes a 2007-es Az Őrült, az Orvos...-ra is, amiben Pergolesi, Mozart és Allegri művei nyomán dolgoztam.

- Úgy képzeljem el, hogy Pintér Bélával ültök egy zongora mellett, ő pedig a füledbe dúdol?
- Nagyjából igen: Béla eljött hozzám, zongoráztam, esetleg felvettem magnóra dallamokat, hogy el ne felejtsem őket, és így végül összehoztuk. Zeneszerzés helyett inkább zenei asszisztenciának nevezném a munkámat. Béla erősen kontrollálja az alkotói folyamatot, tudja, hogy mit akar, és ezt meg lehet támogatni, kiegészíteni egyéni ötletekkel, amire ő nem csupán nyitott, de el is várja azokat.

- Amiről beszéltél, az egyetlen fogalommal körülírható. Adódik a kérdés: milyen a jó alkalmazott zeneszerző?
- Az mindig a feladattól függ, és rengeteg múlik a rendezőn is. Ezt azért merem kijelenteni, mert az elmúlt évtizedekben szinte minden magyar színházban megfordultam, a vidéket is beleértve. Az, hogy érzékem van az ilyen munkához, családi örökség: édesapám, Darvas Szilárd kabarettista, humorista, költő is volt, és a kabaréban szükség van ezekre a készségekre. Bár elvégeztem a Zeneakadémiát, önálló művekkel nemigen jöttem elő, főleg alkalmazott zenét írtam, rádió- és tévéjátékokhoz, filmekhez, meg sok színházban is dolgoztam, zongoráztam.

- Ha jól értem, nincs benned hiányérzet.
- Nézd, Az istenek alkonyát már megírták, nekem mást kellett választanom. A klasszikus korszakomban a zenés darabok, zenés játékok foglalkoztattak leginkább, amikben volt az operettből, az operából, a zenés népszínműből, sőt a musicalből is. Ezeknek a műfajoknak a keveréke és átjárhatósága érdekelt. Talán nem is az alkalmazott zene a legjobb kifejezés: amivel én foglalkozom, az dramatikus zene dalszövegekkel. Szintén a kabaréhagyománnyal függhet össze, hogy engem az izgat, hogy milyen legyen a színész szájából énekes formában elhangzó szöveg. Szeretem a populáris, nem nagyon elvont dalokat, amik játékosak, viccesek, drámaiak, mindenfélék. Ezekből rengeteget csináltam.

- A fiad, Darvas Benedek zeneszerző Pintér Béla számos darabjának zeneszerzője volt egy évtizeden át: sorrendben A Sehova Kapuja, az Öl, Butít, a Parasztopera, a Gyévuska, A Sütemények Királynője és az Árva Csillag. Mennyire láttál rá ezekre a munkákra?
- Nem túlzottan, ha olykor megkérdezett, hogyan lehetne tovább lépni a munkában, akkor igyekeztem tanácsokat adni, sokszor meg is fogadta őket. És persze mindegyiket láttam a Szkénében. De már amikor a Parasztoperát csinálta, igen önálló volt.

- A Parasztopera az elmúlt két évtized egyik legfontosabb zenés színházi darabja, amit számos helyen játszottak és játszanak országhatáron belül és kívül. Mi a siker titka?
- Egy esztéta vagy kritikus tudna csak erre a kérdésre felelni, de azt hiszem, az egész dolog óriási találmány. Olyan, mint egy ballada. A Béla által kitalált, a népzenei hátteréből hozott betétek csodálatosak, Bence pedig remekül oldotta meg a saját feladatát. A népzene és a barokk keveredése izgalmas zenei megoldásokat hoz, lenyűgöző, ahogy az egyik átúszik a másikba. Megrázó pillanat, amikor a Kicsi madár ne keseregj az ágon egy drámai pillanatban visszatér: az az egész darab zenei csúcspontja. A Parasztoperát mindenféle szülői elfogultság nélkül gondolom kivételes remekműnek.

Jászay Tamás