„Játsszátok el a galaxist”
„Játsszátok el a galaxist”
A sok zenei stílusban rutinosan mozgó Pelva Gábor közel négy évtizede kötődik a Szkénéhez: meghatározó színházi élményei mellett a koncertek színházi aspektusairól is mesél.
- Melyik az első, meghatározó szkénés emléked?
- 1983 körül láttam a Tanulmány Színháztól A Mester és Margaritát. Bulgakov regénye origó a számomra, Somogyi István előadása pedig azonnal beszippantott. Lenyűgözött, ahogy megragadta a könyv misztikumát. Az összművészeti megközelítés, a totális színház élménye; az, hogy a mozgás, a beszéd, az azóta már képzőművész Gerhes Gábor és Ocztos István zenéje hibátlan egységben jelent meg. Sokak számára erős élmény volt, én is ezután kezdtem el oda járni. A főiskolán oroszt tanultam, a regényből volt egy orosz, kommentált kiadásom, és felajánlottam a társulatnak, hogy beszélek nekik a szöveg hátteréről. Közel kerültem hozzájuk, majd jelentkeztem a stúdióba.
- Színész akartál lenni?
- Talán, bár megjegyzem, hogy az egész vonzott. A próbák és gyakorlatok nagy része zenei alapokon állt: István is zenélt, a társulat több tagja játszott hangszeren, énekelt. Aztán kisebb szerepekben korán bekerültem a futó előadásokba. 1984 körül csatlakozott Vedres Csaba, Pejtsik Péter és Egervári Gábor, az After Crying zenekar későbbi alapítói: a Szentivánéji álom zenéjét közösen csináltuk meg Csaba zeneszerzői irányításával. Idővel én már csak zenéltem: beláttam, hogy nem vagyok színész. Kényelmetlenül éreztem magam a színészi feladatokban. Egyszer összefutottam Somogyival a Szkéné felé menet, akin láttam, hogy mondani akar valamit. Megnyugtattam, hogy én is azon gondolkodom napok óta, hogy nem akarok színész lenni. Egyik fél sem sértődött meg, sőt felszabadító volt a váltás.
- Térjünk vissza a Szentivánéji álom zenéjéhez: hogyan készült? Főleg Somogyi közreműködése érdekel.
- Amikor Vedres Csabáékat behívtam a körbe, Somogyi megörült a képzett zenészeknek. Fogtuk a hangszerünket, ő meg azt mondta: „Játsszátok el a galaxist!” És mi pókerarccal megtettük, nem csodálkoztunk a feladaton, sőt nagyon élveztük. Szabad improvizációs gyakorlatok voltak, és bármit kérhetett tőlünk, örömmel csináltuk. Mindegyik előadásában más zene szólt: a Magyar Elektrába Kerényi Robi és népzenészek jöttek, a Bulgakov új verziójában Éliás Ádám zenéjét Horgas Eszter klasszikus zenésztársaival játszottuk, a Suryakantában és a Szávitriben Csaba muzsikáját szintén. A Piszkos Fred első verzióját Horgas Ádám, a másodikat pedig magam jegyeztem szerzőként, ahol szintén megfordultak jazz és klasszikus zenészek. Érdekesség, hogy Pintér Béla több előadásban nem csak színészként, de bőgősként is közreműködött. Az Arvisura valójában zenei műhely is volt.
- Mintha a ma élesen szétváló pozíciók békésen keveredtek volna: színész, színpadi zenész, zeneszerző is lehetett valaki egyszerre.
- Anélkül, hogy ismertük volna a fogalmat, megjelent a cross-over, de nem csak Somogyinál, hanem az egész Szkénében. Rengeteg előadásban zenéltem, több rendezővel dolgoztam, és gyakran érintett kellemetlenül, hogy a zene csupán háttér, nem az előadások szerves része. Somogyinál ez másképp volt: a zene folyton reagált az előadásra és viszont, ő ezt megkövetelte tőlünk. Nem improvizáltunk a színpadon, bizonyos témákat megírtunk előre, de muszáj volt élő kapcsolatban maradni a színpaddal.
- Telt az idő, és te főállású zenész lettél?
- Ezek a Soros-ösztöndíj évei az Arvisuránál, amiből én is részesültem. Beszálltam a stúdiósok képzésébe, saját gyakorlatokat alakítottam ki. Somogyit nem érdekelte a szó klasszikus értelmében vett zenei képzettség. A kulcsszó a „rezgés” volt: a színészeknek rá kellett rezegniük a színpadi eseményekre. Igen, ott ragadtam a Szkénében, ami a tűzhely lett, az otthon. A kinti, fojtott levegőhöz képest fantasztikus volt a szabad hangulat, ami Regős János nagy érdeme. Nagyon különböző emberekkel lehetett összefutni, a táborok nem váltak szét se művészileg, se politikailag. Egyszerre mozogtak olyan, látszólag egymást kizáró dolgok, mint az underground zene és a táncházmozgalom. Nagy volt az átjárás. Az energiarobbanás hatott az egész környékre: a Műegyetem klubjai, különösen az R Klub, az akkor Lágymányosi Művelődési Házként működő MU Színház is fontos bázis volt, meg a környékbeli vendéglátóhelyek, mint a Libella. Ezeken a helyeken olyan emberek találkoztak és hatottak egymásra, mint például Ökrös Csaba, Cseh Tamás, Hobó vagy a Muzsikás Együttes. Ez volt a Gellért téri epicentrum.
- A te különböző zenei formációid is a Szkénéhez kötődnek.
- 91-ben Vizy Miklóssal, a Szkéné műszaki vezetőjével Don Bogar néven rock-blues tribute csapatot alapítottunk. Ez volt a blues revival időszaka, és mi a rendszerváltás utáni első esztendők optimizmusával telve kicsiben megéltük a hatvanas éveket. Dramatizált Hendrix-esteket is csináltunk, egyszer cigány blueszenészekkel, ami nagyon izgalmas kísérlet volt. A 2000-es évek elején, amikor Pintér Béla pályája felívelt, az előadások után a büfében spontán bulik alakultak ki. Népzene, régi slágerek, Beatles, rock… Élőzene volt, Darvas Bence is csatlakozott: a sikert zeneileg is megéltük. Ma más idők járnak, az akkori szoros baráti társaság profi színházi csapattá vált, csak kiemelt alkalmakkor szerveződnek ilyen bulik. A zenekarom, a Pelvax előképe volt a Pénteki Főpróba Darvas Bencével: egyfajta zappás, dramatikus zenefolyammal felléptünk a Szkénében is.
- Hogy kerültél Pintér Bélához?
- Ma is emlegetjük a megismerkedésünket: a Szkéné előterében üldögéltem, amikor Béla 16 évesen először belépett oda. Megmutattam neki, hol zajlik a felvételi, így kezdődött minden. Az Arvisurában összebarátkoztunk, sőt hamarosan népzenei bandát alakítottunk, majd az ő pályája kanyarokat vett: játszott az Artusban, a Krétakörben, az Utolsó Vonalban is, és zenélt továbbra is Somogyinál. Megcsinálta a Népi Rablétet, majd a Kórház-Bakonyt. Ez utóbbi a második olyan előadás volt számomra, ami sok mindent eldöntött. Ott már megjelent minden, ami Bélát máig jellemzi: a dimenziók mozgatása, a fantasztikus bánásmód az idősíkokkal, az, hogy a szereplők nem egybites üzenetek hordozói, és hogy mindez rettenetesen szórakoztató. A Bulgakov-előadás után újra átélhettem azt, hogy valami tud nagyon mély lenni úgy, hogy közben hangosan nevet az ember. A Sehova Kapuját már együtt csináltuk Darvas Bencével, jött a Parasztopera, majd a többi. Kicsit szürke eminenciásként vagyok jelen ebben a történetben: bár sokakkal dolgoztam, de Somogyi István és Deák Tamás kivételével nagyobb lélegzetű zeneszerzői feladatokat nem bíztak rám. Amikor Bélánál a komolyzenei vonal megerősödött, hátrébb kellett lépnem, mert az nem az én területem, bár a Gyévuskában belekóstolhattam, milyen egy klasszikus kamarazenekarban játszani. A mi együttműködésünk emiatt, mondjuk úgy, hogy szünetekkel tarkított.
- Sokat dolgoztál a szintén a Szkénében működő Picaróval is.
- Deák Tamás már benne volt a Don Bogarban is. Az Arvisura után íróként és rendezőként is kipróbálta magát, végig bennem gondolkodott zeneszerzőként, és/vagy zenei szerkesztőként. Ő akkor egy produkciós műhelyt is működtetett: Pintér Béla első két előadása is még a Picaro égisze alatt született.
- A Picarótól is van meghatározó előadásélményed?
- Volt egy csodálatos, a közönség és a szakma által egyaránt alulértékelt Pinokkiónk. Felnőtt előadás volt, gyakorlatilag egy misztériumjáték a halálról. Érdekes a két életutat egymás mellé tenni: Bélával és Tamással is átéltük, hogy előadás előtt kinézve láttuk, hogy a színpadon többen vannak, mint az előtérben. Aztán ez Bélánál nagyon gyorsan megváltozott, a Picarónál viszont nem sikerült az áttörés.
- Van különbség koncertzenész és a színpadi zenész között? Nekem sokat ad a Titkainkhoz a ti színpadi jelenlétetek.
- Béla ott azt kérte, hogy legyünk az előadás aktív részesei. A színpad szélén ülünk, de nem lazíthatunk, kvázi ügynökként figyeljük az eseményeket. Rengeteget tanultam a színházban arról, hogyan kellene viselkedni a koncerteken, és ez találkozott azzal a mániámmal, hogy a koncertekbe beemelném a színházat. A Pelvaxszal nem egyszerűen számokat játszottunk és játszunk egymás után, hanem egy hosszú zenei asszociációs sort. A koncertben a színházat kerestem és fordítva. A köztes lét komoly kihívás: bár mostanában divatos az átjárás, mégis kevesen tudatosítják, hogy a kalotaszegi legényes és Jimi Hendrix ugyanabból a gyökérből táplálkozik...
Jászay Tamás
