Bőrönddel
Bőrönddel vagyok, próba után utazom, a lift persze nem működik, a portán csomagot hagyni tilos, a lépcsőn elém ugrik egy botránkoztatóan energikus lány, hogy a próbára jöttem-e, mert ha igen, akkor a művészbejárón menjek be, bólintok, mint aki tudja, miről van szó, miközben túlságosan el vagyok foglalva a karizomhiány és a húsz kilós bőrönd igen fájdalmas viszonyrendszerével, és hát arról fogalmam sem volt, hogy a Szkénében egyáltalán létezik a művészbejáró intézménye. Kóválygok a folyosón, biztosra veszem, hogy el fogok késni, és akkor hirtelen megtalálom a támpontokat: Fodor Tamás és Mucsi Zoltán. Éppen a liftből szállnak ki.
Másnak sem indulhatott gördülékenyebben a nap, Bánfalvi Eszter karanténban, Nagypál Gábort kisebb baleset érte egy filmforgatáson, Szikszai Rémusz meg is jegyezte, hogy „hát igen, neki nagyon sok mindent szabad, csak táncolni nem.” Szörnyülködések, anekdoták, csípős-kedves megjegyzések, amelyek biztosan jelzik az éves, évtizedes barátságokat, aztán feláll a rendező, leveszi a cipőjét, pörgeti a láncát, dolog van.
A felállított díszlet azonnal gyanúra ad okot: szabadon mozgatható ajtók, készül a Macbeth 2., majd most meglátjuk, milyen is az új rend, de még mielőtt nagyon hozzászoknánk a skót levegőhöz, érkezik a megnyugtató mondat: „a gurulást egy időre abbahagytam.” Vészlények kuka, jöhet Meyerhold és a biomechanika. Rémusz rögtönzött színháztörténetórát tart, ami egyszerre világít rá a készülő előadás izgalmas pontjaira és az anyag vele született abszurditására. Matei Vişniec ugyanis egy olyan rendező rémálmát – és ezzel összefüggésben pályáját – vetette papírra, akiről voltaképpen csak annyit tudunk, hogy az uralkodó Sztanyiszlavszkij-módszerrel szemben átrendezte a színházcsinálás fogalmát, de hogy mi is az a biomechanika, na, azt lehet találgatni. Egy parafrázissal élve: kutya nagy szabadság úgy írni, hogy senki nem ismeri a valóságot. Nem csoda, hogy Rémusz nem tudott ellenállni a kísértésnek, és még egy etűddel is megtoldotta a vaskos szöveget, amelyben végre meglátjuk, hogyan is ment Meyerholdék felé az a bizonyos formabontás.
A III. Richárd betiltva – avagy szabad átdolgozás Vszevolod Emiljevics Meyerhold utolsó rémálma nyomán persze elsősorban nem a színház- vagy élettörténeti vonatkozásai miatt érdekes, a növekvő félelemre adott reflexiói nagyon is élesen csattannak a Szkéné fekete terében. Rémusz felolvassa a szöveget, közben pedig ránk nehezedik a felismerés, hogy milyen nehéz is megszabadulni a családi és a nemzeti örökségektől – nem tudunk mit tenni, visszük magunkkal a belénk nevelt mondatokat, próbálunk élni egy közösségben, egy országban, ami vagy szabadságot ad, vagy a mi szabadságunkat lecsipegetve igyekszik óriássá duzzadni, erre pedig egyetlen ismert válaszreakcióként elkezdjük magunkat korlátozni, visszahúzódunk és a saját képzeletünkben igyekszünk lejátszani azokat a meccseket, amelyeket nyilvánosan már nem lehet. Eltalálnak minket a mondatok, nevetünk, mit tehetnénk.
Rímel ez a szöveg a Caligula helytartójára, az I. Erzsébetre, a már emlegetett Macbethre, jó látni, hogy egy csapat ilyen következetesen megy előre az úton, és mindig tudja, miről, hogyan akar beszélni. Ez a tudatosság pedig mégiscsak a szabadság egy formája, még akkor is, ha tudjuk, azért vannak olyan napok, amikor kitűnőre vizsgáznánk félelemből is.
Jön a szünet, el kell indulnom a vonathoz. Csak azért se lifttel. Elcsodálkozom, milyen könnyű tud lenni húsz kiló, ha belül is ott a nehezék.
Dézsi Fruzsina