Fősodor és ellenkultúra

Ascher Tamás a kezdetektől követi a Szkéné Színház történetét. Saját útjáról, a kor hivatalos és nem hivatalos művészetéről, meg arról is beszélt, miért tartja fontos művésznek Pintér Bélát.

Ha csak a statisztikát nézem, nincs sok kapcsolatod a Szkénével. Mikor jártál ott először?
Sok jót hallottam Keleti Istvánról, így aztán ott voltam a Szkéné első előadásán, a Theomachián. 1969-től a Színművészeti Főiskolára jártam, de az ott sugallottaknál tágasabban gondolkodtam arról, mit jelent a színház. Úgy tartottam, hogy abban, ami alternatív, friss, amatőr, rengeteg lehetőség rejlik. Ezt a gondolkodást otthonról meg a középiskolából hoztam. A Móricz Zsigmond Gimnáziumban meglepően szabad szellemiség dominált, minden őrültséget hagytak nekünk, fejcsóválva, de somolyogva engedték, hogy afféle szürrealista művészeti műhelyt működtessünk. Az sem vált kárunkra, hogy az ’56 után eltávolított egyetemi tanárok közül többen is ott taníthattak. Ilyen közegből jöttem, korán ismeretségbe kerültem Keletivel, Wiegmann Frédivel. Anyám televíziós versműsorokat szerkesztett, szavalóversenyeken zsűrizett, ahol néha én helyettesítettem, az amatőr mozgalomra ezért is volt rálátásom. Még alaposabban ’78 után ismertem meg a legfontosabb csoportokat, amikor Kazincbarcikán kezdtem zsűrizni.

Hogyan emlékszel a Theomachiára?
Tisztességes, átszellemült produkció volt. A csoportszínházi erényekből és a szegény színházi egyszerűségből is felmutatott valamit. Lehetett volna radikálisabb, akkor közelebb állt volna Weöreshöz. Nem volt a színházeszményem, de rokonszenveztem a kezdeményezéssel, meg azzal, ahogy megalkották ezt a helyet.

Akkor elkezdtél járni a Szkénébe?
A hetvenes években nem igazán. A Szkéné akkor lett fontos hely, amikor a Nemzetközi Mozgásszínházi Találkozók elkezdődtek Regős Pál szervezésében. Ott álltunk sorba Barba és mások produkcióira, itt láttam először előadást Tompa Gábortól is. Regős maga is érdekelt, színpadon többször is láttam, de találkoztam vele máshol is, overállban, létrával a körúton: kirakatokat mosott. Ez imponált nekem, megéreztem, hogy igazán tiszteletre méltó ember. És nem tűnt ellentmondásnak, hogy eközben a Színműre jártam, ahol azért másféle divatok jártak. Az én hőseim már végzős gimnazistaként Szentjóby Tamás és Erdély Miklós voltak. Követtem is a performanszaikat, emlékszem például 1970-ből az Angela Davis polgárjogi harcos mellett (vagy inkább ürügyén) készült akciójukra. Másnap a főiskolán Ádám Ottó mögött ültem mint A medikus segédrendezője, beszélgettünk, és kiderült, hogy ott voltam Erdély performanszán.

Nem néztek rád furcsán a főiskolán?
Nem, hiszen Ádám Ottó és Erdély Miklós bár folyamatos vitában álltak, mégis jó barátságban voltak. A kétféle kultúra megtermékenyítően hatott egymásra a gondolkozásomban, az ízlésemben. A két fő inspirációt Erdély és Nádasdy Kálmán jelentette: a totális ellenkultúra, a mainstreamtől teljesen eltérő szemlélet élvezetesen feleselt a klasszikus kultúrával.

Milyen közegben létezett ekkor a Szkéné? Kik voltak a fontos alkotók?
Például Fodor Tamásék, akik különböző helyszíneken működtek. A 25. Színház, ahol Szőke István néhány lényeges rendezése futott. A KISZ Székház – a 25. első  helyszíne –, ahol Haumann Péter bemutatta a Szókratész védőbeszédét Horváth Jenő rendezésében. Halász Péterék Dohány utcai lakása. Vagy a Kassák Ház, ahol Halászék néhány korai előadása volt műsoron, ahol a hatóságok nem engedték Müller Péter alternatív zenekarát, az URH-t Orgazmus a kék fényben névvel fellépni. Jeles András a Monteverdi Birkózókörrel itt mutatta be a Haikukat. Jó kis hely volt. Ilyen társaságban működött a Szkéné.

Te mégis mást választottál: a diploma után jött Kaposvár, aztán a Katona.
Az én pályám a Színművészetin töltött utolsó éveimben dőlt el. Nagy hatással volt rám Ádám Ottó; inkább a személyisége, mint a színháza, afféle apafiguraként tekintettem rá, igyekeztem ellesni higgadt, szarkasztikus viszonyulását a dolgokhoz. Vonzó volt széleskörű kultúrája, fajsúlyos személyisége, szívesen voltam többször is az asszisztense. Magát a Madách Színházat viszont nagyszerű társulata ellenére ódonnak láttam. Amikor Zsámbéki Gábor Kornis Mityut, Szőke Istvánt és engem Kaposvárra hívott diplomázni, hogy aztán együtt csináljunk rendes színházat, egyértelmű volt, hogy oda kell mennem. Utolsó éves főiskolásként Szolnokon segédrendezősködtem, ott találkoztam Székely Gábor remek rendezéseivel. A Dandin György fiatalkorom egyik meghatározó színházi élménye lett, lenyűgözött az expresszivitása és vizualitása. Hogy a felvetésedre feleljek: láttam, milyen az amatőr világ, és azt gondoltam, ha elmegyek Szolnokra vagy Kaposvárra, az tulajdonképpen ugyanezt a független státuszt jelenti majd a számomra. És ezt a nézőpontot képviseltem később, amikor Kazincbarcikán zsűrizni kezdtünk például Paál Istvánnal, Szeredás Andrással: körülbelül ugyanúgy gondolkoztunk a színházról, a produkciókról. A hangunk élesebb volt a szokásosnál, de elviselték.

Aztán jött Pintér Béla.
Somogyi Magyar Elektrájában láttam először Aigiszthoszként, aztán Goda Gábornál, Regősnél is, és 1998-ban jött a Népi Rablét. Pintér számára abban áll a jelentőségem, hogy egy barcikai elemzésemben nagyra értékeltem Magyar Elektra-beli munkáját, magát az előadást pedig a magyar színház egészen új útjaként üdvözöltem. Valóban nagy élmény volt: mozgás, tánc, élő zene egyenrangúsága a súlyos, archaikus szöveggel. Attól kezdve igyekeztem látni, amiben Pintér szerepelt. Máig lenyűgöz virgonc szellemessége és az önművelő energia, amivel egyre táguló körökben gondolkodik színházról és társadalomról. Időnként elhív darabjai premier előtti megnézéseire, és türelmesen meghallgatja, ha van hozzászólni valóm. Persze alapvetően csak magában bízik, és ez így van rendjén.

Jászay Tamás