„Ez egy egyedülálló találmány”

Enyedi Évát legtöbben a Pintér Béla és Társulata színésznőjeként ismerik. Valójában az ő szkénés története is régebbre nyúlik vissza, az utóbbi években pedig újabb elágazások nyíltak a pályáján, nem függetlenül az itt töltött évtizedektől.

- Számodra a színház a Szkénével kezdődött?
- Korábban: gimnazistaként kerültem Jeles Andráshoz. Teljesen lenyűgözött A mosoly birodalma, és többé nem tudtam szabadulni a végtelen rajongásomtól. Ez volt a Monteverdi Birkózókörnek az az egy éve, amikor próbáltunk, de végül nem született bemutató, a csapat pedig feloszlott. Valóra vált a legnagyobb álmom, majd kizuhantam belőle. Visszatértem a gimibe, majd jött az angol szak. Jelesnél ismerkedtem meg Nagy Beával, Szalontay Tündével, C. Nagy Istvánnal. Az utóbbi Felhőfi Kiss Lászlóval és Tamási Zolival akkor csinálta a Hamlets című előadást, ahol én lettem Ophélia az ő három Hamletjük mellett. Ez volt az első valódi találkozásom a Szkénével. Ha Jeles a gyerekkor, akkor a Szkéné és az UV a felnőtté válás nekem. Az UV-ben minden a közös alkotásról és a késhegyig menő vitákról szólt: tartalmasan és inspirálóan veszekedtek.

- És rajtuk keresztül ismerted meg Pintér Bélát is.
- Ő is játszott náluk. De nem csak ott: akkor a Szkénében sok csapat működött, köztük nagy volt az átjárás. Kicsit bekerültem az Arvisurába is, de ezek már nem a legdicsőbb napok voltak, a szent színházi forma romjai kezdtek látszani. Sok más izgalmas kezdeményezés is volt akkor. Hogy az előadás végül hányszor ment, milyen pályát futott be, nehéz volt megjósolni. Sok minden korán elvérzett, de nagyon erős hatással volt ránk az, hogy új dolgok születhetnek hirtelen felindulásból, különböző karakterek összefogásából. A munkamódszert jellemezte, hogy mindenki beleszólhatott mindenbe. Emiatt a közeg miatt is tudott megszületni Béla első előadása, a Népi Rablét.

- Milyen színészként emlékszel Pintér Bélára?
- A Szkénén nagyon különböző, egyformán erős egyéniségek működtek, Béla is közéjük tartott. Ráadásul nagyon jól beszélt, kiválóan mozgott, mindig megbízhatóan, magas színvonalon volt jelen. Például őt is nézve értettem meg, hogy a színésznek csak egyik útja a Színművészeti, itt egy másikat lehetett elsajátítani. A mi receptünk a gyakorlat: egy előadást több százszor is eljátszunk, de szerencsére nem en suite rendszerben, és ez hatalmas tanulás. A Szkénén sok olyan színész volt, aki megőrizte az egyéniségét a színpadon is, mivel gyakran önmagukat kellett játszani, és ennek elementáris hatása volt a nézőre is. Nem álltunk sorba ugyanazért a posztért: mindenkinek saját karaktere volt, amire szükség volt a különböző produkciókban. 

- Foglalkoztatok azzal, hogy jön-e néző, jön-e kritikus?
- Nem tudom, ki mit vall be, de Bélának, Thuróczy Szabolcsnak és nekem nagyon fontos volt a visszajelzés. Volt előadás, ahol kezdés előtt közvetlenül mi pakoltuk ki a székeket, hogy teltházasnak tűnjön a nézőtér. A Gyévuska után ez átfordult, és szerencsére ma már szinte lehetetlen jegyet kapni, de ez hosszú folyamat volt. Közben a közönségünk is változott. Az első években előadás után barátok, ismerősök jöttek, reggelig beszélgettünk arról, mit láttak. A kritika is számított, de ezek a ’belső elemzések’ talán még jobban. Igaz, az első három előadásunkkal minden évben megkaptuk a kritikusok díját. A legelső, a Népi Rablét is nagyon figyelemfelkeltő volt. Vagy imádták, vagy gyűlölték, mindenesetre beszélni kellett róla.

- Te hogyan emlékszel a Népi Rablétre?
- Béla évekig úgy dolgozott, hogy tudta a darab elejét, végét, a vázát, a kulcsmomentumok megvoltak, ezekhez nagyon erős érzések járultak, a többit kitöltöttük együtt. Lényeges volt a személyes érintettség: nem arról akart mesélni, hogy mondjuk, mi történik Dániában, hanem közeli élményekről, amiket hitelesen tudott közvetíteni. A Népi Rablét úgy volt fizikai színház, hogy a humor és a kíméletlen gonoszság is jelen volt benne. Komoly igénybevétel, de a koreografikus mozgás erőt is adott: mintha egy hadsereg tagja lettem volna. Megtisztulást hozó fizikai megterhelés, miközben nyakig álltunk a mocsokban.

- Hol látod a sűrűsödési pontokat Pintér Béla életművében?
- Az első három bemutató egytől egyig élet-halál kérdés volt. A következő csúcspont a Parasztopera, aminek formai értelemben egy változata lett a Gyévuska. A legdrámaibb, félelmetes mélységeket mutató A Sütemények Királynője. A szöveg megmunkáltsága, a politikai vonal először történő beemelése miatt a Szutykot említeném, majd a Titkainkat. Az azt követő korszak túlságosan közel van, hogy kiemeljek belőle bármit.

- Színészként mik voltak neked a legfontosabbak?
- A Parasztoperát lehetetlen megunni. Az élő zene miatt sem nyilván, de azért sem, mert a történet minden fordulata mindig az összes szereplőre kihat, nincs „üresjárat”. A szerep is nagy kedvencem: szerelmes nő, ráadásul árva lány! Mardoshat benne az önsajnálat, csúnyán beszélhetek, a végén azt hiszem, hogy én fogok győzni, aztán mégis pofára esek – csodálatos! A Sütemények Királynője nagy utazás, még ha fájdalmas is. De sok szempontból a Szutyok a leghálásabb. Jó úgy belépni, hogy már fél órája rólam beszélnek. Szeretem az Ascher Tamás Háromszéken-t is, aminek a végén néhány mondatom van csak, de azt aligha lehet elfelejteni.

- Mit jelent Pintér Béla oldalán dramaturgnak lenni?
- A Szkénét jellemző attitűdből és a bölcsész érdeklődésem miatt is egyre inkább kiemelkedett a szöveg, végül elvégeztem a dramaturg szakot is. Béla sokszor beszél arról, hogy az írás a legnehezebb minden feladata közül, én pedig ebben lehetek a munkatársa. Ez hol rákérdezést, hol beszélgetést jelent. A leginkább kézzel fogható a húzás: ha valaki megnézi az Ascher Tamás Háromszéken két különböző változatát Béla második drámakötetében, akkor azt minden dramaturg emléktáblájának is tekintheti – ez a mi munkánk. Az a célom, hogy a fogalmazás mindig a legpontosabb legyen, hogy egy mondat rövid és tömör maradjon. Vannak nehéz pillanatok, például amikor két hét próba után a saját szerepemet kellett kihúznom, de az előadás egésze számít. Más alkatok vagyunk írás szempontjából: ő le tudja tenni a pontot a végén, én viszont állandóan javítanék.

- A másoknál végzett dramaturgi és írói munkád következett az itteni évekből?
- Ahogyan Keszég Lacival a Pont Műhelyben dolgoztunk, az a Béláéhoz hasonló történet volt. Bélával évi egy új bemutató van, amellett, ha színészként többnyire nem is, de dramaturgként el tudok vállalni mást is. A Katonában Máté Gáborral dolgoztam először, még A bajnok előtt. Azóta hívott Ascher Tamás, és a színészek közül is sokakkal dolgozom, dolgoztam újabb produkciókban. Rezes Judittal, Rajkai Zolival, a tervek szerint Dankó Istvánnal és Keresztes Tamással. Nagyon jó érzés, hogy a közös munkákat többnyire újabb követi.

- Pintér Béla népszerűsége gyorsan nőtt: ki kellett lépnetek a Szkénéből.
- Igen, pedig a Szkénénél nincs csodálatosabb hely: az intimitása, a mobilitása elsőrendű. A repertoár túlnőtte magát, mi pedig örülünk minden új helyszínnek, ahol várnak minket. Más élmény, amikor közel ötszázan reagálnak egy poénra, amire addig csak százötvenen. Ideális esetben lenne egy olyan saját helyünk, mint amilyen a Szkéné. Amit Béla létrehozott, az egyedülálló találmány: csodálatos, hogy minden évben új premierrel áll elő, amit aztán repertoáron tart. Jön egy új néző, megismer, megszeret minket, és vissza tud menni akár a két évtizeddel korábbi önmagunkhoz is, fél-egy év alatt felgöngyölítve a teljes életművet. Nincs még egy ilyen csapat a magyar független színházi palettán.

Jászay Tamás