„Mind a Bánya-család tagjai lettünk”
Mind a négy előadás, amiben itt játszik, igazi szerelem Bozó Andrea számára, aki megtiszteltetésnek tekinti, hogy a Szkénében léphet fel.
- Nézőként jártál először a Szkénében?
- Igen, leginkább Pintér Béla előadásait néztem. Az első átütő élmény A Sütemények Királynője volt, ami azért is fontos, mert aztán Markó Robi vizsgarendezésében én is játszhattam benne. Béláék sokáig nagyon erősen a Szkénét jelentették a számomra, és amikor a Bányavaksággal oda kerültünk, megtiszteltetésnek éreztem, hogy ott játszhatok.
- Miért?
- Mert azt gondoltam, hogy ahol ők játszanak, az nagyon menő hely, ott rang próbálni és fellépni. Naivan úgy is képzeltem, hogy a csapatok között erősebb a fúzió, hogy megnézik egymás munkáit, de látom, hogy mindenki nagyon elfoglalt. Azt is azonnal lehetett érezni, hogy a közönség képzett, nyitott és fogékony színházilag. A Bányavizet más színházak nem merték bemutatni, itt hét éve sikeres. A Szkéné a legjobb értelemben véve trendi hely, ahová az értelmiség jár. Amúgy ennek köszönhetem a Tóth János című tévésorozatot: amikor elmentem a castingra, ahol arra számítottam, hogy senki sem ismer, Nagypál Orsi rendező felkiáltott, hogy engem mindenkinek látnia kell a Bányavakságban.
- Emlékszel arra, mit éreztél, amikor először olvastál Székely Csaba-szöveget?
- Hogy ez az író zseni! Végre egy olyan mai darab, amiben van történet, ahol minden karakternek sorsa, titka van, még a mellékszereplőknél is kibomlik a teljes élet. Minden második mondatnál felkacagsz, de közben mély és drámai a szöveg. Boldog vagyok, hogy három ilyen nagyszerű szerepet játszhatok. Igaz, a Bányavíztől tartottam kissé. Féltem, hogy azt mondják, az öreg, szenilis házvezetőnő nem a szerepköröm. Aztán arra kaptam a Színikritikusok Díját, ami szintén a Szkénének is köszönhető, hiszen rendszeresen járnak oda a kritikusok. Nekem valahogy természetes a létezés a Bánya-világban. Székely Csaba érdeme, hogy a szerep húz magával. Elkezdesz egy mondatot, és rájössz, mi minden van mögötte, ami dolgozik benned, és aztán magától megtörténik minden. Agyas színész vagyok, de az ösztöneim is erősen működnek, és ez a kettő itt szerencsésen találkozik.
- A Bánya-darabok a rendező Csizmadia Tibor pályáján is meghatározóak. Milyen kulcsokat ajánlott nektek?
- Csizi itthon elsőként szeretett bele Székely Csaba világába. A Bányavirágból felolvasószínházat csináltunk a Pécsi Országos Színházi Találkozón, és először mutattuk be Magyarországon. Csizinek volt már jó tapasztalata egy trilógiával: Márton László A nagyratörője után átélte a színészeivel, hogy egy sikerült előadás után benne maradhatott a teremtett világban. Tóth Jocó, Kaszás Gergő és én a Bányavirág folytatásában is részt vettünk, tovább mehettünk a falu életében. Csizi szerint olyan a szöveg, mintha Molnár Ferenc írta volna: nem lehet húzni belőle, mert olyan, mint egy kotta, és bűn rosszul mondani, dallama van. A Bányavakságban már ismerősként köszöntöttük ezeket az alakokat: mind a Bánya-család tagjai lettünk.
- Ismernetek kellett a háttérként megjelenő Erdélyt?
- Igen is meg nem is. Bizonyos tipikus hangsúlyokról Csabával is beszéltünk, mert azok rávezetnek a figurák gondolatmenetére is. De ezek azért is jó drámák, mert a helyzeteik bárhol ismerősek lehetnek. Az emberi történet a lényeges, meg a durva, fojtogató családi és közösségi viszonyok. A szegénység, a kilátástalanság nem korlátozódik Erdélyre, hiszen akkor nem lehetne máshol játszani. Gondolj McDonagh drámáira, amik ugyanúgy érvényesek Magyarországon, mint Írországban.
- Mi jelentett kihívást a három darabban?
- Az eltérő életkorok. A Bányavirágban egy fiatal nőt játszom, akinek a férje felakasztotta magát. A Bányavakságban meg kell mutatni azt a keserűséget, ami a férjgyilkos nőben munkál, aki a testvérével összezárva él. A Bányavíz idős Irénkéje nagyon szerethető lény, akinél meg kellett találnom azt, hogy ne a maszk oldja meg az életkort, hanem én magam öregedjek meg. Egytől egyig izgalmas alakok, akikről sokat lehet gondolkodni. Nem voltak nagy megfejtéseim, inkább pillanatok, amik megnyíltak, beljebb húztak. Például amikor Irénke megtalálja Márton versét, és azt mondja: „Szép vers, kár, hogy ilyen szomorú.” Ebben ott van az ő viszonya a fiúhoz, hogy érti, szereti, félti Mártont, hogy ebben a szörnyű paplakban összekapcsolja őket valami, például a művészet szeretete. De benne van Irénke viszonya a világhoz, meg a lényét körülvevő titok is. Van egy jelenet az előadásban, ami nem szerepel a drámában: amikor takarítok. A főpróbahéten jött az ötlet, tettem-vettem, majd a Rossz a Jézus kiscsizmája dallamára Irénke gondolatait kezdtem el énekelni. Nagyon szeretem ezt az improvizációs jelenetet.
- Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, hogy alkatilag távol állnak tőled ezek az elesett figurák.
- Pedig én ismerem ezt az oldalt magamban. A próbákon úgy éreztem, hogy nincs köztem és a szerep között távolság, van egy ilyen lényem. Sokat láttam az emberi nyomorúságból, és ez megérint, megmarad bennem. Van, amikor más segít: a Bányavíz Irénkéjét keresgélve sok ősz parókát felpróbáltam, de mindegyik mű és idegen volt, de az én szőke hajam se illett a figurához. Az egyik próba előtt Tóth Jocó ideadta a sapkáját, amiben érkezett, ehhez jött még egy otthonról hozott szemüveg, ami Csizi nagyapjáé volt, és éreztem, hogy végre helyére kerül a karakter: megszületett Irénke.
- Miért szeretik a nézők ezeket a darabokat?
- Az hat rájuk elemi erővel, ami ránk, színészekre is. Különleges nyelvezetű világ, amit mégis nagyon közel érzünk magunkhoz. Szépen egyszerű az egész, mégis rendkívüli mélysége van. Aki pedig egy részt látott, kíváncsi lesz a másik kettőre is. A nagy tragédiák, a szörnyű sorsok létező problémákról beszélnek, de a finom humor feloldást hoz. A Bányavíz érzékeny témát érint, a papi pedofíliát. Féltünk a fogadtatásától, felolvasószínházzal, beszélgetésekkel készítettük elő a terepet, a visszajelzések pedig megnyugtatóak voltak. Ez a darab igazi megtisztulás a számomra. Szeretem az utolsó jelenetét, amikor Mártonnal ülünk a lépcsőn, nevetünk és sírunk kaláccsal az ölünkben. Mintha egy idill lenne, holott a folytatás alighanem más lesz. Irénkéé az utolsó mondat: „Istennek legyen hála!” Igaz, hozzá szoktam motyogni, hogy „Kakajós”, ami megtöri a kialakuló pátoszt, és esendően emberivé teszi. Szeretem, hogy ezt ebben a kis térben hallják is a nézők.
- A salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház két előadásával is a Szkéné vendégei lettetek. Tarnóczi Jakab rendezte Az eltört korsót és az Amit akartokot is.
- Mindegyik eddigi, a Szkénéhez köthető munkám igazi szerelem. Jakabbal dolgozni is csodálatos élmény volt: amikor a Kleist-darabot próbáltuk, még nem végzett az egyetemen, de olyan bölcsességgel, tehetséggel, teljesen újfajta megközelítéssel, azon túl pedig letisztult figyelemmel fordul a színész felé, ami nagyon megnyugtató. Határozott, mégis rengeteg dolgot ki lehet nála próbálni: okkal korosztálya egyik legnépszerűbb rendezője. Végig tudod, hogy gondol és akar valamit, és mivel ráadásul végtelenül kedves is, azonnal rábólintasz. Pedig komoly kihívásokat ad a színésznek: Az eltört korsóban egy ferde felületen, egy dobozba szorítva állunk 2 órán át, az Amit akartokban pedig végig forog alattunk a színpad. Tana-Kovács Ági Salgótarjánban látott a Kleistből egy délelőtt tizenegykor középiskolásoknak tartott előadást, és tudta, hogy ez tényleg a Szkénébe való. Az Amit akartok már eleve a Szkénével koprodukcióban született. Nagyszerű érzés nekünk is, hogy néhány előadás után nem tűnnek el ezek a munkák.
- Hogy érzed, passzol hozzád a Szkéné mérete?
- Nagyon is; eleve jobban szeretem az olyan helyeket, ahol halkan is meg lehet szólalni, és egy kisebb mozdulat is jól látszik. De a Szkéné amúgy is kedves helyem: nézőként is sokat járok ide, a Színházak éjszakáján pedig többször tartottam jógát. Egy büfé mindig meghatározó helye egy színháznak, és itt az is jól működik. Szeretek előadás előtt ott találkozni a kollégákkal, élvezni a csodás dunai panorámát különböző nap- és évszakokban. Meg azt, hogy előadás után leülhetsz itt, és a büfés addig marad, amíg szükség van rá.
Jászay Tamás
nyitókép: Köő Adrienn
