„A szövegben ott a zene”

Az egy színházra eső Székely Csaba-bemutatókat tekintve a Szkéné listavezető. A szerzővel szövegritmusérzékről és a változó Erdély-képről is beszélgettünk.

- Egy drámaírónak van vagy lehet befolyása arra, hogy a darabjait hol játsszák?
- Nem igazán, de persze számít, hol mennek a munkáim. Olyan színházakban játszanak, ahol a vezetőség és a színészek munkáját nagyra értékelem. A folyamat persze fordított: kell, hogy az adott színház is kedveljen engem, hiszen ők keresnek meg, én pedig igent mondok.

- Mielőtt gyakori vendég lettél Magyarországon, mit tudtál a budapesti színházakról?
- 2003-ban féléves tanulmányi ösztöndíjjal jártam Budapesten. Két színházba jutottam el: a Szkénében Pintér Bélától láttam A Sehova Kapuját, a Radnótiban pedig A kriplit. Jó indítás volt, mert bár akkor még nem foglalkoztam drámaírással, de vonzóak lettek az itteni színházak. Igazi kaland volt eljutnom a Szkénébe, aminek a Pesti Estből néztem ki a címét. Szerencsémre a villamoson olyasvalakihez fordultam, aki el tudott igazítani.

- Városi legenda az élő drámaíróról, hogy előszeretettel beszél bele a születő előadásba. Hogy viseled, ha megírsz valamit, de valami egészen mást látsz a színpadon?
- Nagyon más nem szokott születni, mint amit én elképzeltem. Persze, a szövegből húznak, de nem túl sokat. Igyekszem úgy írni, hogy ne legyen húzható, vagy ha mégis, már ott rájöjjenek, hogy az az előadás kárára megy. A leadott szöveg már olyanra van csiszolva, hogy azon nem nagyon érdemes változtatni. A rendezőnek lehet jó ötlete, szívesen hozzáírok egy oldalt vagy egy jelenetet, ha attól gördülékenyebb az egész. Jobb, ha ezt a munkát én végzem, mert más szövegével általában nem vagyok elégedett. Élő szerzőként nagyjából ez az én fő funkcióm. A halott drámaíró a jó drámaíró régi hiedelem: örülünk, ha egyáltalán színpadra kerülünk...

- Érdekes, amit a húzásról mondasz: dörzsöltebb lettél az évek alatt? Kevésbé húzhatók az újabb szövegeid?
- Van, amire jobban odafigyelek. Nem hiszem, hogy ravaszabb lennék, talán csak drágább. Viccen kívül: amikor egy új darabnál egy hónap után még mindig az első tíz oldallal kínlódom, tépem a hajamat, hogy mindent elfelejtettem a szakmáról. A negyvenedik oldal környékén megnyugszom, hogy mégis tudom, mi a drámaírás, és legközelebb majd okosabb leszek. De nem: mindig minden nulláról kezdődik.

- Fontos volt, hogy budapesti színházakban is menjenek előadásaid?
- Így alakult. Nem volt ebben szándékosság, a vidéki megkereséseknek is örülök. Budapest nagy előnye, hogy sokáig mennek az előadások, míg vidéken egy-két évad után lekerülnek, mert elfogynak a nézők. A fővárosban az az Európában is kivételes helyzet működik, hogy a rengeteg színház folyton tele van. Magyarországi sajátosság az is, hogy egy előadás havonta többször tud menni: Romániában akár hónapok is eltelnek két játszás között.

- Mi az, ami a te darabjaid esetében máshogyan szól Erdélyben, mint Budapesten?
- Biztosan van ilyen, de nem magyarországi magyarként ezt nem feltétlenül érzékelem. Óriási különbségek nincsenek, meg a nem itt élők is rendelkeznek valamilyen Erdély-képpel. Ma árnyaltabb ez a kép, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, és most újra változni látszik. Nemrég a vadregényes-fenyőfaillatú Erdélyre gondolt mindenki, most meg sokan kritizálják a magyarországi kultúrharcban az erőteljes erdélyi jelenlétet – ez mind alakítja az elképzelést.

- Azt mondtad valahol, hogy nem számítottál a Bánya-trilógia sikerére. Miért?
- Nem sejtettem, hogy erre kíváncsiak az emberek. Az első darab műhelymunka keretében született, azt gondoltam, hogy a helyieket érdekelheti, de mást nemigen. Tulajdonképpen még most is csodálkozom, hogy Magyarországon befutottak a Bánya-darabok. Térey János mondta valahol, hogy a színházba járók a saját életüket és problémáikat akarják a színpadon látni. A réteg, amelyről az én drámáim szólnak, legfeljebb akkor fordul meg színházban, ha valaki kézen fogja és elviszi őket. A darabok népszerűségének okait kutatva a válaszaim főleg a szerkezetre vonatkoznak. Olyanok, mint egy székely vicc: elkezdődik valami, aztán jön egy csattanó. A sztereotipikus helyzetek, szereplők előhívnak ismerős helyzeteket azokból a nézőkből is, akik soha nem jártak hasonló közegben.

- Parti Nagy Lajos szokta emlékeztetni kritikusait, hogy hősei kitalált nyelven beszélnek.
- Az enyémek nyelve is hibrid, dialektusokból összeollózott nyelv, de az emberek és a problémáik igenis léteznek, miközben az egész mégis fikció. Olyan ez, mint amikor megnézed Dalí képeit, ordít róluk a szürrealizmus, aztán eljutsz Andalúziába, ahol a természetben szembejönnek ezek az okkerek és sárgásbarnák, a kanyargós, göcsörtös formák. És rájössz, hogy a valóságot festette le, csak másik nyelven.

- Eleve trilógiát terveztél, vagy az első sikere után elkapott a hév?
- Az utóbbi: úgy éreztem, van még mondanivalóm erről a vidékről. A műhelymunkában sok keretfeltétel – az idő, a szereplők száma – eleve adott volt. Először arra gondoltam, legyen egy párja, majd a második után azt éreztem, hogy akkor lesz kerek, ha trilógiává nő.

- Tóth József mondta, hogy titkon vár tőled egy negyediket is. Mi lapul még a Bánya mélyén?
- A kérdés az, hogy mi foglalkoztat aktuálisan, mi hoz lázba annyira, hogy képes legyek a témával hónapokon át foglalkozni. Forgatok valamit a fejemben, hasonló emberekről szólna, de városi környezetben. Talán az lehetne a negyedik rész. Egyelőre csak ötletelek, de akár kapcsolódhatna is hozzá, és akkor a mitológia része lenne.

- A budapesti Bányavirág a marosvásárhelyi Yorick bemutatója után készült, a Bányavakság viszont előbb ment a Szkénében, mint nálatok. A Bányavíz a Szkénében megy, illetve Bukarestben ment.
- Nagyszerű, hogy Csizmadia Tibor alapvetően megtartotta az eredeti csapatot: eredetileg is úgy gondoltam, hogy jó volna, ha ugyanazok játszanák mindet. A Yoricknál is szóba került természetesen a Bányavíz, de biztosan másképp kellene hozzányúlni egy, a budapestinél jóval konzervatívabb közegben. Ráadásul ma sokkal problematikusabb lenne Vásárhelyen színre vinni, mint amikor megírtam: a papi pedofíliáról és homoszexualitásról szóló közgondolkodás annyira eldurvult Romániában, hogy egy ilyen bemutató rendkívül erős megbélyegzéssel járna. Meg lehet csinálni provokatívan a darabot, de ennek nincs sok értelme. Ízléssel, a szereplők problémáira koncentrálva érdemes lenne.

- És mit gondolsz Csizmadia Tibor rendezéseiről?
- Csizinek nagyszerű szövegritmus érzéke van, ami azért lényeges, mert a darabjaimban nem egyszerűen beszélgetnek az emberek, de a mondatok, sorok hossza is jelentéses. A jeleneten belül van funkciója, ki milyen hosszan szólal meg, hogyan gyorsít vagy lassít. Ő ezt pontosan érzi, és ezért nem tett egyikbe se zenét: a szövegben ott a zene, nem kell külön rápakolni.

- A Kutyaharapást adott színészekre, Szikszai Rémusz felkérésére írtad.
- Rémusz elmondta, hogy milyen darabot szeretne velük, és ez azonnal meggyőzött: éreztem, hogy jó lesz a csoportdinamika. És ki ne akarna káromkodásokat írni Mucsi Zoli szájába?! Nem mondom, hogy könnyebb színészre írni, de a végeredmény felől talán jobb, ha a szerep eleve passzol a színész habitusához, karakteréhez. A veszélye az, hogy ha valaki már be volt skatulyázva, te ráerősíthetsz erre. A jó színészek viszont ezt is megoldják.

- A Szkénében lépett fel az Öröm és boldogság román vendégjátéka is, amiben a kisebbség kisebbségéről, az erdélyi melegekről írsz. Hogyan fogadták a nézők?
- Vásárhelyen jó visszhangja volt a bemutatónak, de ez egy kisváros, ahol gyorsan terjed a hír. Az első nézők nem tudták előre, hogy miről szól. Jól érezték magukat, a hírt továbbadták másoknak, akik viszont már nem akartak eljönni, így néhány előadás után drasztikusan megcsappant a közönség. Magyarországon a Szkénében és az Örkény Színházban is jó volt a fogadtatás. És ez rendben is van így: Budapesten más az ízlés és sokféle az érdeklődés.

Jászay Tamás

nyitókép: Merész Márton