Szenvedélytörténet
Testhez álló szerepnek tűnik.
Minden szerepnél el kell gondolkodnom, mennyire szól rólam, mit tudok beleadni magamból – most valóban sokat, mert nemcsak gyávaságról, nemcsak a kompromisszumok határainak kitolásáról szól ez a szerep, hanem a magam esendőségéről is. Nekem elég életszerű, hogy egy társulatvezető azért megy bele az engedményekbe, hogy a hatalommal valamilyen egyezséget kössön a társulatra hivatkozva. Különösen izgalmas, ahogy a művei összefonódnak Molière életével – hiszen számomra is kérdés, hogy a kényszerű kompromisszumok nem rágják-e meg az alkotásaimat. Molière kibírhatatlan alak, legalább annyira, amennyire én vagyok a valóságban. A veszte pedig nem katartikus, mert a társulatán belül vagy a nőkkel való viszonyában ő maga is despota, tükörképe annak a hatalomnak, amelynek áldozata. Molière távolról sem egy olyan hős, mint Barakkiás, aki a jeruzsálemi templom főpapjaként szembe mert szállni a hatalommal. Éppen ellenkezőleg: azt mondja, azért kellett a talpát nyalnia az uralkodónak, XIV. Lajosnak, hogy ne tapossa el, hiába tette, végül mégis eltiporta. Passiója nem annyira szenvedéstörténet, sokkal inkább szenvedélytörténet, amely komikus részletekkel gazdag, sőt Szikszai Rémusz rendezésében egymásra torlódó burleszk elemek folyamata. S azon tényleg van mit röhögni, hogy XIV. Lajos óta nem sokat változott a helyzet: az értelmiség bár függetlennek szeretne mutatkozni, nem az. A mecenatúrának ára van. Bár a Napkirály kedvelte Molière szókimondását, társulata csak hosszú idő után kapott szubvenciót – de csak addig, amíg oligarchái rá nem kényszerítették a királyt, hogy megtagadja azt. Molière ugyanis a Tartuffe-fel elérkezett oda, hogy kényelmetlen lett a hatalomnak. Az interjú teljes terjedelmében a kultúra.hu oldalán olvasható >>
Ma hogyan szól Bulgakov nyolcvan évvel ezelőtt írt története?
Bulgakov egy önkényuralmi korszakban élt, és most már megannyi intim részletet is lehet tudni Sztálinról és a rendszeréről, hogyan irányította például kézi vezérléssel a művészetet. Ebből azt is megtanulhattuk már, bármilyen zsarnok valaki, soha nem egyedül és soha nemcsak a saját akaratából cselekszik: a végeredmény mindig a hatalmon belüli pillanatnyi politika függvénye. A diktatórikus rendszerekben mindez teljesen világos volt, ma közvetítő mechanizmusok, előre borítékolható pályázatok leplezik a lényeget: ha valaki nem paríroz, nem kap pénzt. Márpedig a művészet képtelen eltartani magát, támogatásra szorul.
