A rendezés olyan, mint a gyereknevelés

Régóta mozgolódik benned a rendezés utáni vágy?

Úgy három évvel ezelőtt hívott föl Orlai Tibor azzal az ötlettel, hogy szeretné, ha rendeznék valamit. Annyira nevettem a telefonba, hogy alig bírtam megszólalni, mert semmiféle ambícióm nem volt erre. Arról viszont folyamatosan beszélgettünk, hogy jó volna valamilyen közös produkció, amelyben színészként veszek részt. Megkérdeztem Vajda Miklóst, hogy nem fordított-e mostanában valami jó kis darabot, amit eljátszhatnék. Elküldött kettőt, amiből az egyik egy nekem való, igazi, pofonvágós, kétszemélyes darab, arról el is kezdtünk tárgyalni Tiborral. Aztán gondolkoztam, kerülgettem a témát, és végül kiböktem, hogy van ez a másik darab, ami nagyon megérintett, érdekel, de koromnál fogva már nem az én szerepem, viszont szívesen megrendezném. Ez volt a Blackbird. Tibor rögtön föllelkesült, nyitott volt rá, nem voltak benne kérdőjelek. Őt is teljesen magával ragadta, miután elolvasta.

Ha három éve még eszed ágában sem volt rendezni, akkor ennek nagyon különleges anyagnak kell lennie. Miért döntöttél a Blackbird mellett?
Kortárs darabban nagyon ritka, ami ennyire tökéletes. A szöveg szerkezete olyan, mint egy szabadvers: szikár, de iszonyúan erős. A téma pedig nagyon mélyen megrázott. Tabutéma, amihez mégis klasszikus módon, költőien nyúlt az író, David Harrower. A kettőnek az együttes működése nem engedett el. Nem szeretném elmondani, hogy miről szól, néhány mondat nem is alkalmas erre. Mégis, talán úgy tudom összefoglalni, hogy ez egy körülbelül másfél órás beszélgetés egy férfi és egy nő között, akik tizenöt év kihagyás után viszontlátják egymást. Egy olyan eseményről beszélgetnek, ami tizenöt évvel ezelőtt történt, és végérvényesen megpecsételte mindkettőjük sorsát. És most ütköztetik a saját történeteiket. Azt hiszem, nem lesz a nézőtéren két ember, aki ugyanazt gondolja majd, mindenki úgy viszi tovább a darabot, amilyen az ő árnyékvilága, felszíni élete. Nyitva marad egy csomó kérdés, amiket talán a nézők föl is tesznek maguknak. Amikor elkezdtem foglalkozni a témával, mellbe vágott, hogy nagyjából tízből nyolc embert érint. Csak nem beszélnek róla, maga a probléma a szőnyeg alá van söpörve, de az emberek viszik magukkal a történeteiket, akár egész életükben.

Az interjú teljes terjedelmében a szinhaz.hu-n olvasható >>