A mozdulatok világnyelvén

M. Kecskés András közvetve és közvetlenül is kapcsolódik a Szkéné Színházhoz. Indulásról, mesterekről, a Műegyetem épületéből messzire induló útjairól is beszélgettünk.

 

- Tizenhat évesen kezdtél el pantomimmel foglalkozni. Mi bajod volt a szavakkal?
- Egy olyan korban éltünk, ahol minden hamis volt körülöttünk, de úgy kellett viselkedni, mintha igaz lenne. A kamaszkori filozófiám szerint a szavak is hazugok voltak, ugyanakkor nagyon is beszédes, túlszereplős tinédzser voltam. Azért választottam a pantomimet, mert olyan, mint a zene: világnyelv.

- Honnan merítettél, kik határozták meg az indulásodat?
- A középiskolával párhuzamosan futott ez a mániám. Érdekes módon a tévének komoly szerepe volt benne, ahol láttam a mozgást megfilmesítve, Marcel Marceau-t, Maurice Béjart-t, illetve az utóbbi koreográfiáit élőben is az Operaházban 1973-ban. A másik nagy élményemet Köllő Miklós, a Szarvassá változott fiú című jazz-mimodrámája és az akkor kitűnő formában lévő Domino Pantomim Együttes jelentette. Henry Tomaszewski és a wroclawi pantomim is lenyűgözött. Komoly élete volt a pantomim műfajának, amire most utolsó mohikánként emlékezem vissza.

- Hol lehetett mindezt tanulni?
- Voltak, akik egy-egy művelődési ház egyik sarkában vezettek pantomim szakkört: ezek működtek, jártak oda emberek. Én 16 évesen a Domino stúdiójában, Köllő Miklósnál kezdtem, sokat beszélt arról, hogy a pantomimben a síkokat, a geometriát a tökélyre kell vinni. Egyidejűleg bibliámmá vált Etienne Decreaux A pantomim című könyve, éjt nappallá téve gyakoroltam. Középiskolásként Regős Pali bácsitól is vettem órákat: ötven se volt ekkortájt, de a szakma nagy öregjeként tartották számon. A XII. kerületben egy leválasztott villarészben, egy apró szobában tartotta az óráit. Igazi „mikrooktatás” volt ez, még a kisujjadat is percekre kellett lebontani. Semmilyen nagyobb ívű dolgot nem engedett, legfeljebb annyit, hogy igyak vizet egy láthatatlan pohárból, vagy csavarjak be egy képzeletbeli villanykörtét. Ezek remek helyzetgyakorlatok voltak. Az aprólékosságot tanultam meg nála. Amikor később a magyar és a nemzetközi felhozatalt néztem, gyakran hiányoltam ezt a fajta pontosságot, és a külföldi sikereimet részben ennek a technikai precizitásnak köszönhettem. A színpadi gondolkodásomat megtámogatta a „filmes” látásómód is. Legyen szó bármilyen témáról, annak belső mozgóképként le kell zajlania, aminek mentén mozgáson, technikán és színészeten keresztül ki tudod vetíteni, miről is szól az előadás.

- 1977-ben megnyerted a Ki mit tudot, rá egy évre a Szkénében először megrendezett Nemzetközi Pantomim Héten látható volt a pályádat végigkísérő Egy kiállítás képei.
- Tudtam, hogy ezzel a tehetségemmel a Ki mit tudon van keresnivalóm. Ott a Radnóti Miklós emlékére készült A félelmetes angyal juttatott tovább az elődöntőbe, aztán szépen haladtam tovább. Az Egy kiállítás képei már korábban készen volt, de a versenyen rövid számok kellettek, nem egy tíz képből álló produkció.

- Mesélj kicsit az Egy kiállítás képeiről!
- Ez az első igazi, önálló darabom. A középiskolában az osztálytársaim üldöztek, hogy az Emerson, Lake & Palmernek az Egy kiállítás képeire készült albumára csináljak darabot, de nem tetszett a zenei anyag. Aztán találkoztam Isao Tomita feldolgozásával, ami azonnal elvarázsolt. Jó fél éven keresztül raktam össze az előadás dramaturgiáját, amiben maga az alkotó emlékezik vissza festő barátjára, Viktor Hartmannra. Én a történetet Muszorgszkij „nevében” játszom, akinek az otthonában, a zongora mellől pattannak elő a jelenetek. A zongora multifunkcionális kellék: lett belőle ökrösszekér, a katakomba egyik oldala, vagy éppen az alkotó keresztje. Világszerte játszottam, mindenütt nagy szeretettel fogadták. Érdekes, hogy az egyetlen előadásom, amiről nem készült profi videófelvétel. Próbálkoztunk, de a tiszta pantomimet a kamera nem tudja jól közvetíteni, mert a jelek a néző képzeletében születnek meg, s hogy ez filmen is hasonló hatású lehessen, speciális filmes csapatmunka lett volna szükséges. Minden későbbi darabomban azt kerestem, hogyan lehetne a Kiállítás...-hoz hasonlót létrehozni. A megfelelő zene megtalálása ezután is gondot jelentett, de egy újabb véletlennek köszönhetően bukkantam rá Gustav Holst-Tomita egy másik művére, a Planétákra, és a belőle készült előadással szintén felléptem a Szkénében is. Azt a produkciót  mitológiai revünek becéztem: egy űrbéli vándor ment bolygóról bolygóra, és a Vénusz, a Jupiter, a Mars és a többi égitest mitikus jelentései is megidéződtek.

- A Szkénéhez erősen kötődött az 1978-ban általad alapított Corpus Pantomimegyüttes, aminek 1986-ig a vezetője voltál.
- Nem állítom, hogy teljesen tudatos volt a részemről a Corpus megalapítása, inkább arról szólt, hogy szerettem volna egy stúdiót, egy csapatot, akikkel együtt elemezgetjük a műfajt, a mániámat. Főleg főiskolákról, egyetemekről lehetett összeszedni gondolkodó és mozogni is vágyó embereket. Kalandos volt a Corpus indulása. Az orvosi egyetem Baross utcai klubjában kezdtük csinálni, ott próbáltunk talajt fogni, majd tovább álltunk a közgázra, ahol ott dolgozott már Szabó Gyuri (Szabó György - kulturális menedzser, a Közgáz Klub volt vezetője, a Műhely Alapítvány létrehozója, a Trafó igazgatója 1998-2012 között, jelenleg ugyanott menedzser-igazgató – a szerk.). Ma nehéz lehet elképzelni, de az egyetemeken turbulens kulturális élet zajlott akkoriban. A közgázon kaptunk is egy balett-termet, és az én vágyálmom az lett, hogy miután sokat vagyunk együtt, tanulunk és fejlődünk, idővel több tucat pantomimegyüttes működik majd az országban. Nem így történt. A Corpus vándorlásai nem értek véget: a Color Együttes szintén ’77-ben nyerte meg a Ki mit tudot, és egy Ifiparkos koncertjükre elhívtak fellépni, ami után a Budapesti Művelődési Központba kerülve indíthattam el végül kis létszámmal a független stúdiómat.

- Kik jártak a Corpusba?
- Az első generációban ott volt Uray Péter, Rókás Laci, Szkipe (Nagy József – a szerk.) és Tana-Kovács Ági, Masznyik Emőke, Juhász Anikó és mások. A második generációban Hudi Laci, Goda Gábor és Virág Csaba, akik már maguktól jöttek, mert ide akartak tartozni. A leginkább lényegesnek én az alapok átadását gondoltam, és azt, hogy utána mindenki rátaláljon a saját stílusára, ami aztán meg is történt. Akárhogy is, nem tudott megszületni az a műhely, ami lefektet egy etalonná váló módszert, más trendek jöttek.

- Akkor az ige terjesztése volt a cél, nem egy saját társulat létrehozása?
- Menetközben jöttem rá, hogy a pantomim inkább szóló műfaj és az benne a csoda, hogy az ember egyedül játszik. A név is ezt jelenti: mindent utánzó színész. Ha már ketten vannak egy térben, jön a kérdés, hogy miért nem szólítják meg egymást. Ennek ellenére nagyon büszke vagyok a csoportos alkotásainkra: VIII. Henrik hat felesége, Tűzmadár, Mitológia. A Mario és a varázslóból táncfilm is készült Varázslatok címmel.

- Fontos hely volt a számodra a Szkéné a hetvenes, nyolcvanas években?
- Gyönyörű dolog volt a Műegyetemtől annak a gondolatnak a támogatása, hogy ne egyszerűen mérnököket képezzenek, de a kultúra iránt is fogékonnyá tegyék őket. Én is sokat köszönhetek az egyetemnek, Lengyelországba, a Szovjetunió számos városába elvittek a szóló előadásaimmal. Aztán az, amit én képviseltem, kezdett kikopni a repertoárból. Ne érts félre: szerettem a Szkénében fellépni, de akkoriban azt éreztem, hogy lehetne egy kicsit jobb, egy kicsit „nagyobb” ez a hely. Sokan, amatőrök, diákok és mások is játszottak és kísérleteztek ott.

- A szavaidon érezni, hogy van benned szomorúság a pantomim jelenével kapcsolatban.
- Inkább azt mondanám, hogy azért vagyok szomorú, mert nem tudtam megharcolni, hogy ez a műfaj megkapja a méltó helyét a magyar színházművészeten belül, ahogy ez megtörtént más országokban. De még itt vagyok.

Jászay Tamás

1. interjú Armuth Miklóssal, a BME docensével »»

2. interjú Takács Kati színésznővel »»