Mozgások a határon

A Szkénéhez kötődő emblematikus alkotók közül hárommal is dolgozott Hudi László, aki saját színházi útján meghatározónak tekinti az itt töltött időszakot.

- Sok kortársadhoz hasonlóan te is a pantomimtől indultál. Miért?
- Karsai János pantomimművésznél kezdtem először tanulni, de páran korán szűknek éreztük azt a színházi világot, és keresgélni kezdtünk. Ha az embert érdekelte ez a világ, óhatatlanul rátalált M. Kecskés Andrásra és a Corpusra, aki nagyon komoly technikával dolgozott. Hogy miért épp a pantomim? Mert ez nem az.

- Ezt nem értem.
- A pantomim, a mozgás kívül volt azon a színházi rendszeren, ami már akkor is emészthetetlen volt a számomra. Különállásról beszélek, de elsősorban nem politikai vagy esztétikai értelemben. Furcsa, nehezen magyarázható érzés volt; egy vágy, hogy ne azt csináljam, amit mások, mert az nem tűnt túl kreatívnak, viszont őszintétlennek és megalkuvónak nagyon is. Talán ezért is volt kiindulópont a test. Andrásnál következetes munka folyt, keményen kellett gyakorolni, hogy meg tudjuk csinálni, amit kért. Aztán ez is szűkké vált elég gyorsan. Vizsgára Fülöpp Zsoltival ketten csináltunk egy Palimadarak című etűdsort, ami már nem hasonlított pantomimre. Inkább szótlan színház volt egyelőre, ami nélkülözte azt a pátoszt, ami belengte ezt a kört.

- Tovább is léptél innen gyorsan.
- Mindig az állandó kereshetnékem lökött előre. Erős ösztönző volt, hogy a Szkénében néztünk másokat is. Regős Pali bácsit láttam fellépni, de részt vettem az általa szervezett nyári mozgás workshopok némelyikén is. 1984-ben a Budapesti Új Tánc Versenyen a Rókás Laci és barátai által előadott csoportos koreográfiánk nyert (ugyanekkor a nyertesek között szerepelt Nagy József Szkipe, illetve Ábrahám Erzsébet és Goda Gábor duója – a szerző megj). Vivaldi Négy évszakjára táncoltunk színes esőköpenyekben, villamoskapaszkodókkal a kezünkben. És jöttek az új impulzusok: a Párizsból visszatért Szkipétől vagy Rókás Lacitól. Új kapuk nyíltak új mozgások felé.

- A Corpus története aztán átfolyt az Artus megalakulásába, te viszont Jeles András és a Monteverdi Birkózókör felé kezdtél tájékozódni.
- A Felszabadulás téren az aluljáró lépcsőjén állított meg Kamondy Ági, aki mondta, hogy megkeresték Jelest, hogy csináljanak valamit együtt, és ha van kedvem, menjek én is.

- Ő már akkor „A” Jeles volt, igaz?
- Persze, komoly nimbusza volt. Az akkori budapesti undergroundban mindenki ismert mindenkit, ugyanazokra a helyekre jártunk, rengeteget beszélgettünk. Koncepciókat gyártottunk arról, hogyan kell színházat csinálni, mi fontos számunkra, meg akartuk határozni magunkat… És éltük a magunk nem-szabálykövető életét. Az esztétikai különállás burkolt politikai elkülönülés is volt, de úgy, hogy már a puszta létezésünkkel megalapoztuk azt. Nem mintha lett volna bármilyen tétje annak, hogy nem működtünk együtt a rendszerrel, mégis fontos volt a másságunk. Szóval az ember vonzódott ehhez a körhöz: ez magnetizmus, nem feltétlenül fejthető meg teljesen. Tudtuk, hol történik valami, és oda mentünk. Csinálva tanultuk az egészet, és a létezésünkben megszülető performatív kapcsolatok komoly felhajtó erőt jelentettek.

- Én jóval később ismertelek meg, és egyfelől meglepett, amikor megtudtam, hogy a mozgás felől indultál, másrészt sok mindent megmagyarázott az előadásaidban.
- Viszonylag későn kezdtem mozgással foglalkozni, és éreztem a határaimat. Tudtam, hogy nem leszek táncos, mert nem tudnék testileg olyan helyzetbe kerülni, hogy bármit megcsináljak, így a táncon belül is mindig a szélre pozícionáltam magamat. Valójában színház és tánc között helyezkedtem el a kezdetektől. Mindig ott éreztem jól magam, ahol nem volt eldöntve a határ. Jeleshez az is vonzott, hogy a test nála igenis fontos volt. Egyik fontos módszere volt, hogy akadályokat helyezett a kifejezés elé, hogy senki ne tudjon a bevett módon megnyilatkozni: például maga a zene is ilyen akadályt jelentett, de voltak olyan gyakorlatok is, amikor fél órán át ugráltunk egy helyben, és ezután kellett megszólalni. A test tehát benne volt, és bár akkor nem így gondolkodtam róla, de beleillett az útba.

- Jeles A mosoly birodalmát a Szkénében mutatta be, de te abban már nem voltál benne.
- Az első közös munka Jelessel a Monteverdi birkózás volt, amiről a csapat a nevét kapta. Két ember összeállt és zenére birkózott. A zene dinamikáját kellett követni, amiből egyfajta egymásra utaltság keletkezett, miközben maga a birkózás: harc. Egyszerű rendszer és baromi jó volt csinálni. De a legmeghatározóbb a Jelessel való munkában a Haiku és az ahhoz tartozó próbák voltak. Az előadás és az azt létrehozó gondolkodásmód olyannyira elütött a környező színházi gondolkodástól, hogy szinte csodaszámba ment.  Aztán Szkipe hazajött Párizsból, Angelus Ivánnál tartott egy workshopot, ami után Szakonyi Györköt és engem elhívott, hogy dolgozzunk A pekingi kacsán. Egy hónappal A mosoly birodalma bemutatója előtt konkretizálódott, hogy Szkipéhez kell mennem.

- Két vasat tartottál a tűzben?
- Nem, egyszerűen választanom kellett. De akkor nem zárt egységekben működtünk, folyamatosan dolgoztunk másokkal is. Vonzott Szkipe személyisége, meg persze Franciaország is. De az se úgy kezdődött, hogy ott sztárok leszünk: csak egy előadást akart készíteni, aminek a Szkénében lesz a bemutatója, a párizsi Bastille színház csak később szállt be. A pesti bemutató után kivittük Párizsba, ahol óriási siker lett, nem lehetett nem folytatni.

- Jelesnél két, Szkipénél hét évet töltöttél. Mindketten a kortárs színházi gondolkodást alapvetően meghatározó alkotók. Mit vittél magaddal tőlük?
- Ha színház, akkor nekem Jeles alapvető élményem. A gondolkodásmódja lenyűgöz: mindent megkérdőjelez, és a bizonytalanságokból, az akadályokból építkezik. Sok impulzus, konkrét élmény ért, ezeket elraktároztam, amikor kellenek, előveszem őket. De ez nem koherens esztétikai út volt, inkább lehetőségek, amik a mezsgyén mozognak. Jeles is, Szkipe is mezsgye volt, az akkori időkben szinte felfoghatatlanul az... Hogy Jelestől mit tanultam? Sok-sok kérdést. Mi a viszony szerep és színész között? Hogyan válik a színház színházzá? Hogyan áll ellen az irodalomnak a színház, hogyan kommunikálnak ezek egymással?

- És Szkipétől?
- Ott is nagyon hatott a személyiség ereje. Szkipe rendkívül elmélyült ember, aki szavak helyett inkább performatív úton kommunikált. Ez nagyon sok lehetőséget megnyitott, hogy a francia és magyar táncosok között közös platform jöjjön létre. Olyan instrukciókat kaptunk, hogy mondjuk, itt egy asztal, kéne vele valamit csinálni. Ültünk vagy álltunk körülötte és elkezdtük próbálgatni az asztalt, hogy hogyan áll nekünk, ami aztán a maga tétova módján elkezdett furcsa alakzatokat ölteni: így készültek az előadások. A kreativitásunk elképesztő lendületet kapott attól, hogy nem szavakkal beszélgetett Szkipe. És – Jeleshez képest is – nagyon más megközelítést hozott az, hogy ő is benne volt az előadásokban, a maga részvételével irányított, példát adott. Mi akkor nem akartunk valamilyenek lenni, az esztétikai elképzeléseinket a saját magunk valamilyensége határozta meg, amihez igazodni akartunk. És fontos volt még, hogy képekben, érzéki színházi képekben nyilatkozzunk meg. Mondhatni tobzódtunk a képek gyártásában. Olyanok voltunk, amilyenek, és éppen ez adott sok pozitív energiát. Nem készültünk erre, csak csináltuk a dolgunkat.

- A Jel Színház berobbant, az egyik legtöbbet utazó együttessé vált. Te pedig eltávolodtál a Szkénétől.
- Igen és nem. Nyilván külföldön voltam, de amikor tehettem, igyekeztem ott lenni, mert ez gyülekezőhely volt: nem csak színházat nézni jártunk oda, hanem találkozni, beszélgetni, gondolkodni is. Emlékszem az Arvisura előadásaira, vagy az Utolsó Vonal produkcióira, amiknek az ismerete nélkül nem lehet megérteni például a mai Pintér Bélát. Akárhogy is: a Szkéné központi hely volt és maradt.

Jászay Tamás