Ahol szabad volt a tánc

A Szkéné az előadó-művészetek teljes palettájának otthona évtizedek óta. Azt viszont talán kevesen tudják, hogy a Kossuth-díjas Muzsikás Együttest is fontos szálak kapcsolják ide. Éri Péter mesélt népzene és színház kapcsolatáról.

- 1984-ben a Műegyetem legendás R-klubjában lépett fel a Muzsikás. Hogy kerültek ide?
- Both Erzsébet programszervező, aki a Fővárosi Művelődési Házban a mentorunk volt, meg Wootsch Péter, aki a Műegyetem kulturális titkárságán dolgozott, beszélt rá minket, hogy csináljunk valamit. Nem annyira táncházat, hanem olyan klubeseményt, amiben tánc is van. Hívhattunk előadókat, Makovecz Imrére, Kallós Zoltánra, Cseh Tamásra emlékszem. Ez lett a Face’R (azaz Fész’R), az R-klub Muzsikáshoz kötődő sorozata. Aztán átkerültünk a Szkénébe.

- Az R-klubban mi volt ekkor a népzene pozíciója?
- Amikor a hetvenes években elindult a táncházmozgalom, készültek felmérések arról, hogy kik járnak táncházba. Az előfeltevés szerint az értelmiségi fiatalok szórakozása volt, de kiderült, hogy a táncházakat látogatók a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből verbuválódtak. Azoknak, akiket a népi kultúra megfogott, a népzene és a néptánc jelentette a közös nevezőt. Akik egy ilyen alkalommal összebarátkoztak, más programokat is csináltak együtt. Ha azt kérdezi, hogy voltak-e műegyetemisták a hallgatóságban, nem tudok egyértelműen felelni, bizonyára igen. Emlékszem például egy építész társaságra, akik erdélyi parasztházakról készített diasorozatukat vetítették a táncházban, de általában mi zenészek, soha nem tudjuk, hogy kik előtt játszunk.

- Hogyan képzeljünk el egy ilyen alkalmat a Face’R-ben?
- A klasszikus táncházakban a meghívott vendégek film- vagy diavetítéseket tartottak, főleg néprajzi tárgykörben; itt ez más témákkal is bővült. A táncos rész a klasszikus táncházakra hajazott, a tánctanítást követő össztánccal. A szünetekben a meghívottakkal tölthetett időt a társaság, vagyis átmenet volt a klub és a táncház között. Nem új a műfaj: a Kassák-klub Sebő-estjei tekinthetőek előzménynek.  

- Az itteni működésük ellenzéki állásfoglalás is volt egyben?
- A politikai mozgásokban mi nemigen vettünk részt, de tény, hogy a népművészeti mozgalmat nem nevezhetjük az akkori hatalom édesgyermekének. A hasonló alkalmak tágították a látókört, egy normális élet kiharcolásáért tett lépésként értékelhetők. Nem voltunk egyedül, gondoljon csak a Szkénében működő színházi csapatokra. És voltak is kisebb eredmények: ha nem mentünk fejjel a falnak, bizonyos korlátok között szabadnak érezhettük magunkat. Vagy legalább megvolt az illúzió, hogy olyasmit csinálhatunk, amit szeretünk és amibe nem tudnak beleszólni.

- Aztán 1984 őszén már a Szkénében lépnek fel a saját műsorukkal: Mér’ pont Göncöl?
- A Fész’R után megismerkedtünk a Szkéné vezetésével, Regős Jancsival és Vizy Miklóssal, akikkel mély barátság alakult. Ha jól emlékszem, a Göncöl előtt egy koncerttel léptünk fel a Szkénében, de akkor már erősen gondolkodtunk abban, hogy valaki színpadra rendezzen minket, mert koncertező zenekarként elégedetlenek voltunk a megjelenésünkkel. Erre kértük meg Olaszországban élő, ott alternatív színházat csináló barátunkat, Molnár Gyulát, vagyis „Olaszt”, ahogy mindenki nevezte.

- Mivel voltak elégedetlenek? És mit kaptak Olasztól?
- Megtanultuk tőle, hogy minden, ami egy koncertszínpadon történik, az színház. Nem lehet civil mozdulat, mert mindennek lesz jelentése. Sok szerencsétlenkedéstől mentett meg minket, amire korábban nem figyeltünk eléggé. Megértettük, hogy zenélés közben is számít, hogy nézünk ki, mit csinálunk, hogyan cserélünk hangszert. Hogy a közönség nem azt szereti, ha az arcába tolnak valamit, hanem ha kileshet valamit a titokból. Apróságokra kell gondolni, de a tanácsai fontosakká váltak, az akkor szerzett tapasztalatokat máig hasznosítjuk. Könnyen „tanultunk”, már csak azért is, mert volt átjárás a különböző művészeti ágak között: sokféle koncertre, színházi előadásra jártunk, nem csak a Szkénében, de az Egyetemi Színpadon is, vagyis érdeklődtünk a kortársaink iránt. Az meg rendkívül jólesett, hogy minket is számon tartottak a kortársak: a jelenlétünk a Szkénében ezért is volt lényeges. A pozíciónk annyiban volt más, hogy nem ez volt a fő profilunk: egy színfolt voltunk a színház palettáján és fordítva.

- Térjünk vissza Olaszhoz. Hogyan dolgoztak vele?
- Először arról volt szó, hogy beleszól, hogyan viselkedjünk a színpadon, de ennek nem sok értelmét látta. Az ő ötlete volt, hogy csináljunk valami ennél fontosabbat. Több mint egy hónapot töltött velünk együtt, a gyerekkori emlékeinket, a fiatalságunkról szóló beszámolóinkat hallgatta, monológokat arról, hogyan találkoztunk a zenével. Kérdezett és jegyzetelt, majd helyzetgyakorlatokat csináltatott velünk. Egy példa: a kedvenc receptünket kellett elmondani úgy, mintha egy bokszringben mérkőznénk egymással. Amit elmeséltünk, abból kikerekedett egy általa megfogalmazott darab, ahol a mi történeteink valamilyen formában megjelentek. A Mér’ pont Göncöl?-ben persze sok zene is volt, meg olyan színházi elemek, amik akkoriban Magyarországon máshol talán meg sem jelentek. Olaszt vonzotta a tárgyszínház: amikor meglátogattuk Olaszországban, sok ilyen előadást láttunk vele. Így aztán a mi színpadunkon maguktól mozgó cipők, világító és pörgő, elemlámpával felszerelt nagybőgő vagy épp rendőrségi vallatásra fogott játék orrszarvú is megjelent.

- Független epizódok voltak, vagy összefonta a szálakat egy történet?
- Az alapmotívum az volt, hogy tilos zenélni. Gyerekek vagyunk egy padláson, akik kihasználják, hogy amikor a felügyeletünkre bízott Babos néni nem figyel oda, azonnal zenélni kezdünk. Babos nénit a feleségem, Ménes Ágnes, a fiatalkori énjét pedig Sebestyén Márta játszotta. A darab végén elkezdtünk készülődni a koncertre a száradó ruhákkal, lepedőkkel teli padláson. Mosakodtunk, borotválkoztunk, cipőt pucoltunk, mindenki mondta a saját monológját és amikor elkészültünk, úgy léptünk ki a színpadról a hátrafelé megnyitott próbaterem ajtaján, mintha bemennénk egy koncertterembe. Hamar Dani angolul üdvözölte a közönséget: „Ladies and Gentlemen”, majd megszólalt a zene. 

- Aztán az együttműködésük folytatódott Olasszal.
- A feleségemmel, Ménes Ágnessel és Kása Béla fotográfus barátunkkal az ő esküvőjére betanultunk egy darabot: a bibliai teremtéstörténet tréfás feldolgozása volt, ami az özönvízzel ért véget. Egy tanya fészerében adtuk elő. A sparheltre felhordott agyagból teremtettem a világot: én játszottam Istent. Amikor a Göncöl sikert aratott a Szkénében, megcsináltuk ezt az előadást is A teremtésit! címmel, a második szériában Palotai Zsolttal kiegészülve. Vizy Micu hatalmas segítséget jelentett a kivitelezésben, igazi alkotótársként működött közre. A Szkénések aztán rávették Olaszt, hogy csináljon nekik egy kis fesztivált, ez volt 1987-ben a Fintorontó, a bohócok és csepűrágók nemzetközi találkozója. Ebben csupán barátokként voltunk jelen, de nagyszerű előadásokat láthattunk. Az esemény Olasz nyitó táncával indult, ez volt a Szerelmes szamarak tánca, amit egy közönséges szeneslapát segítségével adott elő. A Szkénéhez a Muzsikás aztán a Kodály Kamara Táncegyüttesen keresztül is kapcsolódott: az együttesből Sipos Misi segítőtárs volt Farkas Zoltán Batyu Hagyományaink című műsorában, de Somogyi Istvánnal, később Pintér Bélával is dolgozott. Ami engem illet, én Zsuráfszky Zoltán Egy mondat a zsarnokságról című előadásában működtem közre.

- Aztán a szkénés kapcsolat a rendszerváltás körül véget ért.
- Regős Jancsi és mások azért hívtak minket előadásokat nézni, Pintér Bélát és másokat, de valóban nem léptünk már fel. Kedves és fontos emlék az ott töltött idő, máig emlegetjük.

Jászay Tamás