Családi körök

Feuer Yvette közel másfél évtizedet töltött a Szkéné Színházban: az Arvisura az alapélmény, de a Női Vonal, a Krétakör és a még „függetlenebb” produkciók is fontos élmények számára.

- Szegeden tanultál, játszottál a 8:15-ös csoportban, majd a fővárost és a Tanulmány Színházat választottad. Miért?
- Azért jöttem Pestre, mert színésznő akartam lenni. Somogyi István stúdiójában nagyon komoly képzés folyt, heti három-öt délutánon tréningeztünk, aztán bekerültünk előadásokba. Komolyan vették, amit csináltak, és ez hatott: amikor azt éreztem, hogy nincs már erőm, vagy ha nagy ritkán nem jutottam el egy tréningre, iszonyú lelkifurdalásom volt. Tetszett a mozgás alapú tréning, és éreztem, ahogy egyre ügyesebb és magabiztosabb vagyok benne. Istvánt eleinte kőkemény vezetőnek láttam: pontos elvárásai voltak, nemigen lehetett neki ellentmondani, kezdetben nem is mertem volna. De ne érts félre, máig szeretettel gondolok rá: ez volt az élete, a szenvedélye. Létrehozott és működtetett egy csapatot, és erős víziókkal rendelkezett arról, miről szól egy előadás.

- A tréningek fő célja a saját csapat utánpótlásának felnevelése volt?
- A képzés azért volt, hogy színészekké váljunk, majd többeket közülünk felvett a csapatba. Tulajdonképpen mozgásszínházat csinált, amit akkor nagyon kevesen.

- A mozgásból fogalmazás jól működött neked?
- A színházi szocializációm a Katonát és Ascher Tamás nagy előadásait jelentette, Somogyi valami egészen mást csinált. És bár egész életemben sportoltam, amit nála tanultunk, az teljesen új volt, ami aztán otthonossá vált. Játszottam később a Merlinben, ahol elhangzott, hogy látszik a mozgásomon, hogy az Arvisurából jöttem. De ez nem csak a mozgásról szólt: az, hogy mi mindig bemelegítettünk, hogy előadás előtt két órával megérkeztünk, olyan erkölcsi hozzáállást adott, amit máig használok. Kívülről talán ez szektának tűnhetett, de belül erős elhivatottság működtette a csapatot. Aztán ugyanez folytatódott a Krétakörnél is: a tréning és a munka egybefolyt.

- A rendszerváltás utáni évekről beszélünk: ekkor kerültél be az Arvisura új előadásaiba, a régiek közül pedig A Mester és Margaritába.
- Akkorra lezárult egy korszak, sokan elmentek már, talán csak Terhes Sanyi volt ott a kezdő csapatból. És bár A Mester és Margarita korábban készült, erős emlékem, hogy az emberek egyszerűen nem férnek be. Nem csak az Arvisura volt nagyon sikeres, de a Szkéné maga is hasított: az Utolsó Vonal, a Krétakör és más csapatok pezsgő hellyé tették. Az Arvisura titka a táborokban, az improvizációban, az egymásra hagyatkozás nagy szabadságában rejlett. Meg abban, ahogy figyeltünk egymásra. A Bulgakov-előadásban először még kisebb szerepeim voltak, Benkő Nóra játszotta Margaritát, de én a takarásból minden előadást az elejétől a végéig megnéztem. Ott tanultam meg, hogy jelen legyek akkor is, ha nem vagyok a színpadon. Furcsálltam, hogy később, más színházaknál ez nem így működött. Szentimentálisan fog hangozni, de az Arvisurában létezés nekem egy családot jelentett. Megmaradt az az erős vágyam, hogy ezt a szeretetteli légkört újraéljem. A családias hangulat az egész Szkénét jellemezte: az, hogy más csapatok is hívtak, máshol is játszhattam, szintén a szabadság levegőjét hozta be. Ahogy az őszi nemzetközi fesztiválok vagy a mozgáskurzusok is meghatározó emlékek. A Szkénében láttam Gardi Huttert: a svájci bohóc katartikus élményt jelentett, de Eugenio Barba és az Odin előadásai, színészei is nagyon fontosak voltak. Az ő képzettségükhöz hasonlítva mi lágy, puha figuráknak tűntünk.

- Az Arvisura mellett játszottál az Utolsó Vonalban és a Női Vonalban is.
- Az UV teljesen mást képviselt, mint az Arvisura: egyszerre tudott nagyon vicces és rendkívül drámai lenni. De voltak alkalmi projektek is: Árkosi Árpádtól Az éhezőművész elmegyre emlékszem, de rendezett Brechtet Harsányi Sulyom László, sőt Andrási Attilával is dolgoztam. Ez az egész egy hatalmas kör volt, csupa olyan emberrel, akik azóta szinte mind valami fontosat csinálnak. Nagyon nehéz közös pontokat említeni, mert annyira más esztétikákkal dolgoztak, de ami például az Arvisurában természetes volt, hogy a színpadon öt-hat zenész játszik, ma már elképzelhetetlen... Az, hogy ennyiféle projektben részt vehettem, a színésziskolám folytatása volt: nagyon hasznos volt az eltérő szemléletek megismerése. Ami a reakciókat illeti, a sok munka ellenére volt bennünk nem kevés rossz érzés: a kőszínház és az alternatívok között komoly szakadék tátongott, a szakma alig nézett minket. Utólag viszont úgy látom, hogy talán mi voltunk a menők, a korszerűek...

- Itt rátérhetünk a Női Vonalra, ami női tematikák terén messze megelőzte a korát. A visszaemlékezők szerint a csapatot vezető Nagy Beát mégsem a harcos feminizmus vezette.
- Nem: ő nőkről és a gondjaikról akart beszélni, női szemszögből, friss nyelven, mindezt sokszor groteszk megközelítésből. Az előadásai asszociatívak, montázsszerűek voltak. Azt, hogy a Föld-Anyaföld mennyire önreflexív volt, ahogyan a női bátorság tematizálódott, ma komoly vívmánynak látom. Próbáltunk, jött egy ötlet, és ha működött, benne maradt az előadásban, akár a mi belső feszültségeink is. Vagy ott volt a Tíz év, tíz nő című előadás, aminek a kedvéért hazajöttem Amerikából. Bea észrevette, hogy több színésznő elment hosszabb időre külföldre, feltételezte, hogy ez nem lehet véletlen, és azt kérte, hogy nézzünk vissza, milyen volt ez az időszak, hol tart az életünk. Nem játszottuk sokat, ahogy a Női Vonal egyik előadását sem, de erős felütést adott, hogy reflektáltunk kellett a történtekre. Nagy Bea nem kiáltványokat gyártott, így érzékelte a világot, követte a saját, belső útjait.

- Mindezek közben és között Schilling Árpáddal együtt a Krétakör Színház alapítója is lettél.
- Süsüvel az Arvisura stúdiójából ismertük egymást, aztán két zalaszentgróti tábor kovácsolt minket össze erősen. Ő ott már rendezett engem, Várja voltam a Cseresznyéskertben. Szoros volt a kapcsolatunk, ő pedig jól érzékelte, hogy sok kiéletlen színészi energiám és vágyam van. Cocteau-tól a Rettenetes gyerekeket ő adta a kezünkbe, elolvastuk, imádtuk. Ebből lett aztán A nagy játék, ami komoly siker és nagy öröm volt. Képzeld, amikor próbáltuk, arra gondoltam, hogy még Julia Robertsszel sem cserélnék! Az erős alapanyag megvolt, konkrét szöveg nem, csak helyzetek, mi pedig órákon át improvizáltunk. Süsü figyelt, végig jegyzetelt, ott született az a munkamódszere, amit máig követ. Hagyott időt arra, hogy megtaláljuk az egész figurát, ahogy a darab, a szituációk érzetét is. Fél évig csináltuk, Huszár Zsolttal, Pintér Gáborral, Zsédenyi Adrival és Zöldhegyi Sacival hosszú órákon át improvizáltunk: szabad lubickolás, erős közösségi élmény volt. Schilling színháza nekem mindig erősen zsigeri élmény volt, a nézőkön is éreztem a fizikalitás hatását. Ez egyértelműen a – sok idézőjel között mondom ezt – a „magyar Grotowski”, vagyis Somogyi hatása.

- A Teatro Godot és a néhány előadást megélt Toronykút után ez a fejezet, egyben közel másfél évtized a Szkénében véget ért az életedben. Mit vittél magaddal?
- A munkamódszert; azt, hogy az improvizáció és az írás együtt működik, hogy a színészeken és az egymásra hangoltságukon áll az előadás. Hogy ott születik jó előadás, ahol van közösségi érzés, pozitív érzelem a másikkal szemben. De az, hogy ma a Láthatáron Csoportban társadalmilag érzékeny színházat csinálok, mégis inkább az amerikai tanulmányaimnak köszönhető. Bár utólag belegondolva igaz, hogy az a színház, amit mi csináltunk a Szkénében, szintén reflektált a társadalomra. Meg kellett érnem ahhoz, hogy ezt észleljem.

Jászay Tamás