Jelenlét és életvitel

Deák Tamás nevéhez köti a színházi emlékezet a Picaro Művészeti Produkciós Műhely hol virtuális, hol valóságos társulatát, holott az ő szkénés története is jóval összetettebb ennél.

- A rendszerváltás körül kerültél az Arvisurához, akkor még Tanulmány Színházhoz. Miért?
- Az érettségi és a katonaság után a Műegyetemen építészmérnöknek tanultam. Már előbb tudtam a Szkéné létezéséről: tatai gimnazistaként színjátszókörbe jártam, és láttam Wiegmann Frédiék Zárt tárgyalását, majd a Fekete lokált meghívtam a sulinkba, ami az első ’produceri’ akcióm volt. Bíztam benne, hogy egyetemistaként folytathatom a színházzal való foglalkozást, de gyorsan kiderült, hogy a Tanulmány Színház nem szabadidős tevékenység. Láttam egy hirdetést, késve érkeztem a felvételire, ahol egy mogorva szakállas alak közölte, hogy jöjjek vissza másnap. Ő volt Somogyi István.

- És másnap nyilván visszamentél.
- Persze, ahol nem is igazi meghallgatás zajlott, hanem mozgás alapú akciókat csináltunk. Az első féléves egyetemi vizsgáimat gyorsan lezavartam, több, mint egy hónapig szabad voltam, és épp akkor erősödött be a színházi képzés. Somogyi különböző tanárokat hívott meg, a rendszeres stúdiófoglalkozásokon kívül tanultunk afrotáncot, akrobatikát, jazz-balettet is Uray Pétertől és Stubnya Bélától. István teljes odaadást követelt, csak az ’őrültek’ maradtak vele, köztük én is. Az előadásokban a ’nagyok’ játszottak: a Magyar Elektra meghatározó élmény volt, a Szentivánéji álomnak pedig minden előadását megnéztem, turnékra is követtem őket. Stúdiósként rengeteg önismereti és lelkiállapot-gyakorlatot csináltunk, magunkra és a másikra reflektáltunk, testi-érzelmi impulzusokkal foglalkoztunk, István főleg Grotowskira épített. Később meg is kaptuk, hogy erős a jelenlétünk, de a szöveggel nem bánunk jól.

- Mik voltak itt az emlékezetes szerepeid?
- A ’statisztaszerepeim’ is emlékezetesek voltak: az Arvisurában ez nem azt jelentette, hogy bejöttél, elmondtál két mondatot és kimentél. Somogyi organikus előadásokat készített, amibe ha beléptél, akkor abban vastagon benne is voltál. Mondok egy példát: A Mester és Margaritában voltam Pilátus ’élő’ trónjának egyik eleme, boszorkány, minisztériumi ember, írószövetségi tag, sakkfigura. Aztán megkaptam Jesua szerepét, az első igazán komoly feladatot. A nézők gyakran nem értették a tapsrendnél, hogyan lehetséges az, hogy néhány ember jön csak ki meghajolni, miközben úgy érezték, a színpadon több tucatnyian voltunk. Bár a szakmai belépőm Jesua volt, amiért hálával tartozom, épp ennél a szerepnél komoly értelmezésbeli különbségek voltak Somogyi és köztem. Később is megtapasztaltam, hogy egy rendező azonosított egy bizonyos típussal, ahonnan nehéz volt kiszabadulni.

- A Picaro 1992-ben jött létre. Ilyen korán elégedetlen voltál azzal, ami Somogyinál zajlott?
- Nem, dehogy: egyszerűen az Arvisura több tagjában felmerült, hogy szívesen rendeznének, Somogyi pedig – teljesen érthetően – nem engedte az Arvisura név használatát. Engem is bevettek, pedig akkor még csak titokban dédelgetett terveim voltak. Terhes Sanyi, Reinhardt Pisti, Pintér Gábor, Bereczky Péter, Horgas Ádám és én voltunk a kezdőcsapat. Rövid ideig Hatok voltunk, de a Picaro lett a végső név. A cél egy olyan művészeti műhely létrehozása volt, ahol bárki rendezhet, ahol nem a forma, a műfaj vagy az egységes arculat a fontos, csak a minőség számít. 1993-ban Terhes Sanyi megcsinálta a Madrapurt szinte a teljes Arvisurával, Reinhardt Pisti a Boldog békeidők című Rejtő-kabarét, én 1995-ben a Pinokkiót. Így indultunk, aztán lett úgy harminc bemutatónk huszonhárom év alatt.

- Színészként kezdted, aztán rendezni, írni is kezdtél. Mennyire volt szerves ez a folyamat?
- Egyik következett a másikból. A Picaro tényleg szabad alkotóműhely volt, nem volt igazi társulat, se társulatvezető: én azért kerültem névleg a csapat élére, mert én írtam a pályázatokat, de bárki jött bármilyen ötlettel, megcsinálhatta, amennyiben maga a csapat, később a kuratóriumunk engedélyezte. Sok tervünk volt, máig van olyan elképzelésem, amiről tudom, hogy sosem fog megvalósulni. A nevünk beszélő név, ami illett hozzánk: a ’picaro’ selyma, kópé, aki az igazság hiányában magának szolgáltat igazságot. Reinhardt Pisti találta ki, és mi tényleg makacsul jártuk a magunk útját.

- Mintha a Picaróban a hierarchiának nyoma se lett volna.
- Megengedő rendezőnek tartottam magamat, de mindent azért én sem hagytam, szóval mégis inkább hierarchiában gondolkodtam egy adott előadáson belül. Rendezőként pedig passzolgattuk egymásnak a vezetést: ha valaki rendezett, alázatos színész voltam, és fordítva. Mi nem csak jó előadásokat akartunk csinálni: jól akartuk érezni magunkat.

- Az Utolsó Vonalban is felléptél: Felhőfi Kiss László beszélt arról, hogy az ő eltűnésük egyik lehetséges oka éppen a hierarchia tagadása volt.
- Igen, ezzel egyet kell értenem, de ő másféle hierarchiára is érthette ezt. Mi sem fértünk bele a rendszerbe, nem tudtak velünk mit kezdeni. Csináltam táncelőadást, hagyományos kőszínházi bemutatót, regényadaptációt, gyerekelőadást: nem voltak erősek a kontúrok. Nem született rólunk sok írás, de egy kollégád például problémaként vetette fel, hogy alternatívként miért veszünk elő kőszínházi klasszikust. Ezt már akkor sem értettem: ki vagy mi tiltja, hogy így járjunk el?! Az alapvetésünkben sosem szerepelt az a szó, hogy alternatív.

- Melyek a Picaro meghatározó előadásai?
- Mindegyik meghatározó, mindegyik egy új kaland. Ott volt például a Főpap című táncelőadás, ami a Magma nevű francia zenekar koncertfelvételére készült. Vagy a Pelva Gábor által is emlegetett Pinokkió, életem első dramaturgiai, írói és rendezői munkája. Ennek a sztorija is a Szkénéhez kötődik: az itt fellépő Odin színészei mesélték, hogy az életre keltett fabábu története szerepel az egyiptomi tekercseken, és Collodi ebből dolgozott. Én csak utánoztam Collodit: beemeltem a tarotkártyákat a sztoriba, azok sorrendje adta a dramaturgiát, kicsit írtam is hozzá: az eredmény már nem gyerekmese volt. Mondhatnám a Harcikutyát, aminek a végén Péterfy Bori azt mondta Terhes Sanyinak: „Rólad nem szólnak majd legendák, mégis te leszel a legkedvesebb nekem az emberek között.” Ez a mondat a Picaróról is szól.

- Van benned csalódottság amiatt, hogy kis túlzással nyom nélkül múlt el a munkátok?
- A társművészetekkel szemben a színház hátrányból indul: ahogy megtörténik, azonnal el is múlik. A művészet nekem sosem arról szólt, hogy muszáj nyomot hagyni, inkább a jelenlétről és életvitelről. Hiszem, hogy akik láttak minket, azok számára emlékezetesek maradunk, ahogy annak a legalább száz embernek is, aki a működésünk két és fél évtizede alatt részt vett a produkciókban.

- A Picaróval párhuzamosan Pintér Bélánál is dolgoztál: közel két évtizedig játszottál nála.
- Béla már akkor fantasztikus színész volt, több picarós produkcióban is fellépett. Amikor 1998-ban megcsinálta a Népi Rablétet, az még Picaro-Szkéné néven futott, hiszen kellett egy szervezet, amin keresztül lebonyolította a pályázatokat. A saját társulata csak a Parasztoperánál született meg: valójában én ajánlottam neki, hogy pályázzon saját néven, mert így több pénzhez juthat. Így is lett: a váltás viszont összezavarta a kuratóriumokat, néhány kurátor évek múlva is azt állította, hogy a Picaro az Pintér Béla, minek adunk be mi is pályázatot. Az Árva Csillagig bezárólag minden Pintér-előadásban játszottam, de közben a Picarónak is születtek fontos előadásai: a Dzsungel, Az utolsó csárdáskirálynő vagy a Sárkánytivornya, utóbbi több fesztiválra is eljutott, Nyíregyházán a zsűri különdíját hoztuk el vele. Béla egy ideig megtartott a szerepeimben, hazajártam játszani. Négy és fél év külföldi lét alatt viszont elsajátítottam egy nagyon emberi kommunikációt és a tengerparti lét stresszmentességét, amit már csakis egy igazán stresszes, kemény szerepért lennék hajlandó feláldozni. Szerepért, nem rendezőért.

Jászay Tamás