„A semmiből építkeztünk”

Későn érő típusnak mondja magát Tamás Gábor, a Szkéné műszaki vezetője. 1988 óta dolgozik itt, de meg sem fordult a fejében, hogy más színházhoz kellene mennie.

- A többi beszélgetőpartneremnél találtam támpontokat korábbi interjúkban, de nálad semmit. Honnan jössz, hogy kerültél a színház közelébe?
- Sportszerűen vívtam kilenc évig, közben elkezdtem középiskolába járni, ahol a második órától kezdve külön elbírálás alá estem. Korán kiderült, hogy a hegesztés, az esztergálás, bármilyen kreatív feladat a kezemre áll. Viszont nem szerettem mások elé kiállni, így mindig írásban számoltam be. A vívás hirtelen maradt abba, azután két év vitorlázó repülés következett, aminek azért szakadt vége, mert a fényre érzékeny volt a szemem. Lehet, hogy ez jel volt, hogy színházban kellene dolgoznom? Rajzolni kezdtem, rengeteget fotóztam, majd képbe került a mozgás, a pantomim.

- A vitorlázó repülésből hogyan következik a pantomim?
- Abból sehogy: érettségi után voltam, az egyetemmel nem foglalkoztam. De az egész performervilág nagyon vonzott, azért, mert ott egyszer mutatsz meg valamit, aztán soha többet. Az, hogy napi szinten fellépjek, nem ment volna. Így nem féltem a közönségtől, mert játéknak tekintettem az egészet. Emlékszem, egyszer egy kiállításmegnyitón léptünk fel: félmeztelenül, farmerben, egy kirakatban impróztunk. Kintről a többiek mézzel lekenték az üveget, aztán beszórták földdel.

- Ha jól értem, valójában nem vágytál a színpadra, viszont jól érezted ott magad.
- Igen, és a pantomim kapcsán az  is nagyon tetszett, ahogy az a testtel manipulál. Fél évre bekerültem az artistaképzőbe is. Szaltózni ugyan nem tanultam meg, mert túl magas vagyok, de emelni, dobni, zsonglőrködni tanultam, és ezeket a készségeket később jól tudtam használni a színpadon.

- Hogy került a Szkéné az életedbe?
- Jött egy füles, hogy technikust keresnek az akkori műszaki vezető, Vizy Miklós mellé. Akkor ismerkedtem meg Micuval, aki nagyszerű ember: a családja, az életfelfogása etalon volt és maradt a számomra. Ez a régi Szkéné időszaka, Regős Jánossal az élen. Voltak munkatársi értekezletek, teljesen értelmetlen pozíciókkal, amiket az egyetemi infrastruktúra generált, hiszen mindenki mindennel foglalkozott. Laza hely, fapados színház volt a Szkéné, ahol elkelt a kreativitás, már csak az ide érkező külföldi csapatok miatt is. Ma szinte elképzelhetetlen, de a semmiből építkeztünk... Miután ide kerültem, csatlakoztam az Arvisurához, igaz, két évig azt sem tudták, ki vagyok, mert nem beszéltem, zárkózott voltam.

- Te jelentkeztél Somogyi Istvánhoz?
- Dehogy, Vizy Micu vitt oda hozzá, én pedig beleszoktam a közegbe. Évekbe telt, míg megtanultam bárhogy megnyilvánulni. Engem nem a művészet, hanem az izgatott, kik vannak egy előadásban. Figyeltem, hallgattam őket, mindenkivel jóban voltam, csak hát nem beszéltem. Az Arvisura azért volt fontos nekem, mert ott tanultam meg, hogyan lehet különböző emberekkel különböző módokon kommunikálni. Feszítetten dolgoztam, de meg kellett tanulnom olykor nemet mondani, mert hajlamos voltam erőn felül szolgálni. Közben elterjedt rólam, hogy én vagyok az, aki mindenre nemet mond, ami persze így nem igaz. Csak ha a rendezők folyamatosan öntik rád az ötleteiket, észnél kell lenni, hogy mire mondasz igent vagy nemet, a gyakorlati szakmai tudásod alapján. Nem minden díszletálom váltható át működő, biztonságos és esztétikus elemmé. 

- Az előadóművészi karrieredet végleg felfüggesztetted?
- Megismertem a kontakttáncot, jártam Nagy József ’Szkipe’ első kurzusaira is, akkor, amikor még nem vált divattá. Később különféle tánckurzusokon is részt vettem. Lenyűgözött, ha valaki ért egy hangszerhez, volt is egy kései próbálkozásom a tenorszaxofonnal, és végül ennek köszönhetően dolgoztam például Hargitai Ákossal. Bécsben volt a bemutatónk, aztán a darabot a MU-ban játszottuk. A Szkénében kapcsolódtam Goda Gáborékhoz is: az Artus Zápturulját egy régi VHS kamerával, vágatlanul vettem fel. Ma már ez divat, stílus lett. A KompMánia stábja is fantasztikus volt, az Inspiráció estjeiket nagyon szerettem. Csabai Attila, a vezetőjük hihetetlenül kreatív figura volt, akinél a ritmus, a zene számított igazán. Vele és az Artusszal is sokat utaztunk. 2010 után aztán megváltozott a Szkéné: jó minőségű, színvonalas profi előadásaink lettek, a stábok bővültek, felduzzadt a repertoár, de a tánc, a táncosok nagyon hiányoznak. Egészen más a hangulat egy táncelőadás előtt. Koncentráltabb.

- Pintér Bélával viszont a kezdetek óta folyamatosan dolgozol.
- Nagyon sokat köszönhetek neki, a története elejétől ismerem. Az első hét előadását technikusként egyedül csináltam, a színészek meg hordták a díszletet. A korai időkben ott is előfordult, hogy nézők híján elmaradt előadása, a Szkéné PR-ja még nem volt olyan erős, mint ma, de remek hangulat volt. Minden előadás után indult a buli, Béla csapata meg természetesen vegyült az arvisurás színészekkel. Ahogy a társulata bővült, úgy alakult át az egész háttér is: kellett már külön hangos, külön fényes. A műszaki kollégák is egyre többen, egyre jobbak lettek, mostanra stabil, összeszokott, profi csapat dolgozik az előadásain.

- Nosztalgiával beszélsz a régi időkről: ennyire más lenne a mai színház?
- Akkor még a magánéletünk is a színház része volt. Fiatalok voltunk, reggelig vitáztunk, táncoltunk, buliztunk, de nem céltalanul, a színházi léthez hozzátartozott az is. Az utóbbi évtizedben már nincs ilyesmire időnk, energiánk. Negyvennél is több előadásunk van műsoron, még a főpróbahetet is alig lehet beszorítani a naptárba, feszes a munkarend. Egyre több embert kell bevonni, egyre profibbnak kell lenni, és így minden úgy is működik, ahogy kell. Nagyszerű előadások születnek, a nézőszám megugrott. De azért jó lenne kicsit néha lazítani, és nem kiégni idő előtt.

- Térjünk vissza Pintérhez, ahol díszlettervezőként jelöl a legtöbb színlap.
- Erre szokták azt mondani, hogy Tamás Gábor mindig megússza a díszletet... A tér valójában persze Béla: tervez, megálmodik valamit, én pedig az arányokban segítek, meg abban, hogyan lehet kivitelezni, becsomagolni az ötletet. És nála az elképzelés általában rendhagyó. Annak idején Horgas Péter tervezett néhány darabnak díszletet, illteve az újabbak közül a Fácántáncnak van díszlete a szó hagyományos értelmében. Engem itt is a trükkök izgatnak, az, ami működésbe hoz egy teret. A Soha Vissza Nem Térőnél arra gondolt Béla, hogy folyamatosan mozgó világ épüljön, mint Chaplin Modern időkjében, de tudtuk, hogy a színészeknek nehézséget jelent a szöveg és a cselekvés folyamatos egymáshoz illesztése, így alakult végül a kétdimenziós világ. A Szutyoknál beszélt a stokiról, ami magától bejön a színpadra, egy búzamező kinő a föld alól, és persze ott volt a kemence vagy a buszkirándulás jelenete is. Az egészet leegyszerűsítettük, javasoltam egy színvilágot, ő pedig elfogadta. Szeretem, ha van idő változtatni, csak ma éppen időből van egyre kevesebb, így nehéz... A Démon Gyermekei terére nagyon büszke vagyok: MGP is kiemelte Tamás Gábor japános, sőt „jappános” díszletét. És a Párhuzamos Órát is szerettem, rengeteg trükk van benne. Minden, ami Bélánál kezdetben igazi flúgos futam, végül nagyon kedvemre való. A végeredmény is érdekel: érvényesnek kell lennie az előadásnak. Éreznem kell, hogy a munkámra szükség volt.

- Valójában mióta vagy a Szkénében?
- 1988-ban jöttem. Amikor Vizy Miklós ’97-ben elment a Szkénéből, én lettem a műszaki vezető. De nem csak ebből áll a munkám: volt, hogy takarítottam, és sokáig én is engedtem be a nézőket. Szeretek ott lenni előadás végén is, amikor kijönnek az emberek és megköszönik, amit láttak. Na, ez az életem azon része, amit az előbb hiányoltam: az, hogy találkozol emberekkel, tudsz velük beszélni. Azt is szerették a nézők, amikor a hangbemondásos idők előtt én rikkantottam el magam az előtérben, hogy kezdünk. Mert olyan személyes volt. Ahhoz képest, honnan és hogyan indultam gyerekként, messzire jutottam: ez az egyik dolog, ami miatt hálás lehetek a színháznak. A másik pedig, hogy bejárhattam Európát, sőt azon túl is turnéztunk. Másképp soha nem jutottam volna el Kairóba, Svájcba, vagy, mondjuk, Minszkbe.

- Az nem merült fel soha, hogy más színházban keress munkát?
- Nem. Volt azért kikacsintás: fél évig jártam munka mellett a Színműre színpadmester és fővilágosító képzésre, de rájöttem, hogy jobban fejlődöm, ha a Szkénében felmerülő feladatokat oldom meg. A szabadság fontosabb volt, meg nem vagyok az a padban ülő típus.

- A ’88-as Szkénéből mi maradt meg?
- Maga a tér. Nagyon jó az atmoszférája. Igazából nem is kell ide hatalmas díszlet, ezt használja például a Forte Társulat vagy annak idején a KompMánia. A bonyolult díszletek csak arra jók, hogy a rendező munkáját megsegítsék, hiszen így a színészeknek van mibe kapaszkodniuk, de a nézői fantáziát gátolják. A Szkénében különösen igaz, hogy a kevesebb néha több. Az itt játszó művészek ezt pontosan tudják.

Jászay Tamás