Mezítláb a folyosón

Hegymegi Máté már az egyetem előtt hallott a Szkéné legendájáról. Törzsnézőből fellépő lett, majd a Kohlhaasszal rendezőként is letette itt a névjegyét. Beszélgetésünkben azt is elárulja, miért megkerülhetetlen hely a Szkéné.

- Nyíregyházáról jöttél a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Mit tudtál a budapesti színházakról?
- A Móricz Zsigmond Színházba sok alkotó és vendégelőadás érkezett, köztük akkor a pályát kezdő vagy annak elején lévő komoly rendezők is. Sok minőségi előadással találkoztam ott, így volt egy kevés rálátásom, hogy mi történik a fővárosban. Pesten nem nagyon válogattam, sok minden érdekelt, a kevés szabad estémet mindig színházban töltöttem. A Stúdió K vagy éppen a Szkéné legendája valamelyest a fejemben volt, tudtam, hogy kik léptek fel annak idején. Többeket csak felvételen láthattam, de a mondakör jelen volt.

- Tudtad, mit jelent a független színház, a befogadó színház?
- Volt erről sejtésem, de mindig jöttek elbizonytalanodások. Gondolj bele, ott volt az ősfüggetlen Fodor Tamás és a Stúdió K a maga történelmével, mégis volt a független társulata mellett saját játszóhelye. A Szkéné működése sem volt kezdetben világos: van pár fix csapat, akik rendszeresen játszanak ott, de mások is fellépnek. Korán láttam, hogy a Szkénében minőségi szűrés van, így olyanokat is szívesen néztem, akikről nem hallottam.

- Az egyetemen beszélgettetek strukturális kérdésekről?
- Lassacskán szóba kerültek ezek, meg hát mindenkit érdekelt a téma, a saját pályája miatt is. Az, hogy Horváth Csaba volt az osztályfőnököm, sokat jelentett: rengeteget beszélgettünk a függetlenségről, meg persze minden előadását láttuk. Ami a stuktúra különbségeit illeti: néha ma is kérdés számomra, hogy ennyire különböző formák hogyan működhetnek egy név alatt, miközben ráadásul szó sincs függetlenségről, anyagi értelemben semmiképp.

- A végzés környékén előadóként voltál jelen a Szkénében a Forte Társulat Bűn és bűnhődésében, illetve a Toldiban. Milyen terep ez annak, aki a testét intenzíven használja?
- Mielőtt erre válaszolnék, el kell mondanom, hogy nagyon nehéz elvonatkoztatni a hely atmoszférájától. A „sajátérzetem” úgy is megvolt, megvan bennem, hogy keveset játszom ott, mégis mindig azt érzem, amikor ott lehetek, hogy nem vendég vagyok. Az, hogy technikailag milyen, egy másik kérdés: a mozgás szempontjából a betonfödémre terített balettszőnyeg nem épp ideális. A Toldi komolyan igénybe veszi a testünket, de mivel rengeteg helyen játszottuk, ritkán ér minket meglepetés; igaz, a Szkénében mindig külön figyelmet kell erre a körülményre fordítani. De ne érts félre: a hely szelleme lényegesebb a technikai nehézségeknél. A Szkéné is olyan színházi tér, amit nem tudsz megkerülni, vagyis nem tudsz hátulról előre jönni, csak az egyetem folyosóján keresztül. Van annak egy fílingje, ahogy mezítláb szaladsz végig a csempén, miközben az egyetemisták a folyosón készülnek a másnapra. Vagy ha a Kohlhaast játsszuk, már áll a díszlet, és amikor belépek, megcsap a jellegzetes gumiszag. Mint Pavlov kutyája, olyan vagyok: felidéződik, előjön annak a tettvágynak az érzete, ami a próbafolyamatot jellemezte.

- A Kohlhaas létrejötte küzdelmes és elhúzódó folyamat volt. Hogyan jutunk el az ötlettől addig, hogy a Szkéné koprodukciós partner és az előadás játszóhelye lesz?
- Ötödévesként Gábor Sári dramaturggal kezdtünk dolgozni az anyagon: adaptáltuk, átírtuk Kleist kisregényét. Tana-Kovács Ági szoros figyelemmel követte a pályakezdőket, engem először az egyetemen látott, aztán Dunaújvárosban az első rendezésemet, az Amphitryont is megnézte. Beszélgettünk a terveimről, meséltem neki a Kohlhaasról, ami érdekelte, de végül nem jött létre az együttműködés. Ági mégis segített, így jött képbe Zsámbék, ahol ingyen próbálhattunk, illetve a szegedi MASZK Egyesület, akik szerény, de az elkészítéshez elengedhetetlen összeggel segítettek. A Titániumon nyertünk egymillió forintot, ami tulajdonképpen a vízió létrehozására volt elegendő: a csapat belement, hogy ingyen dolgozzunk, így jutottunk el a zsámbéki bemutatóig. Ezt látta Tana-Kovács Ági és Németh Ádám, és kiegészítették a költségvetést, így ha nem is sokat, de mindenki kapott fizetést, ők pedig felajánlották, hogy ősztől a Szkénében játszhatjuk az előadást. Zsámbék és Szeged után a Szkéné így lett a mi helyünk.

- A Kohlhaasnál mi volt meg először: a téma, a víz, vagy Nagy Zsolt?
- Az Amphitryonban dolgoztam először együtt Zsolttal, jó színházi kémia alakult ki közöttünk. Kiderült, hogy nem csak a habitusunkban van valami közös, de sok mindenben hasonlóan gondolkodunk. Szerettem volna vele újra dolgozni, de az anyagot nem hozzá kerestem. Láttuk, milyen nehéz bármivel elindulni és a tehetetlenség kifejezésére kerestünk valamit, ami az igazságtalanságról beszél, ehhez pedig a Kohlhaas elég kézenfekvő választás. A korábbi feldolgozásokat elolvasva tudtuk, hogy új, saját példányt akarunk készíteni.

- Mi izgatott ebben a történetben?
- Az érdekelt, hogy egy ember meddig képes elmenni a saját igazáért, hol válik mindez túlkapássá. Hogy meddig tart, illetve megtörhető-e a hite, meg az áldozat; az, hogy mit veszít el eközben az ember. Tasnádi István és Schilling Árpád verzióját nagyon szerettem, de úgy éreztem, hogy azon keresztül nem tudom a saját kérdéseimet feltenni. Amikor a koncepció kialakult, világos lett, hogy Nagy Zsoltival együtt kell megcsinálunk. Ami a vizet illeti, sokáig keresgéltem a közeget, ahol ez megmutatható. A földön gondolkodtam, amit sóval hintettek volna be a végén: nyoma se maradjon semminek... De a kérdésre, hogy hogyan lehet ma ábrázolni a gyújtogatásokat, az a válasz született, hogy hiába van ott a kohlhaasi szikra, az állóvízben a tűz nem tud tovább terjedni. Így lett meghatározó közeg a víz.

- A Kohlhaas ismertséget hozott számodra, ráadásul az ötödik évadját éli. Sokat változott?
- Keveset játsszuk, egyeztetni is nehéz, de még mindig tele van a nézőtér, ami boldogság. Átalakult, igen: Zsolt is sokat változott, megvan benne a tűz és vadság, de máshonnan fogalmaz. Mindig csiszolunk az előadáson. Eddig minden évben bejött alá egy olyan aktuális réteg, ami csak izmosabbá tette. Ez nyilván Kleist érdeme, ugyanakkor bizonyos kifejezéseket, mondatokat formálni kell, olykor húzni is. A néző gondolhatja, hogy olcsón aktualizálunk, pedig a kétharmad, az egyetembezárás az eredeti része.

- A Kohlhaas után két évvel jött a Woyzeck. Azt már eleve oda és úgy tervezted?
- Eredetileg a Peer Gyntön gondolkodtunk, nem is feltétlenül a Szkéné terében. Akkor az nem valósult meg, de utólag nem bánom: a Stúdió K-ban van igazán a helyén az előadás. A Woyzeckkel már ide készültünk, igen. Büchner drámája komoly kihívás. Amennyire lehet, tisztán akartam kezelni, főként a viszonyokra és szövegek megértésére és érthető közlésére fókuszáltunk. Főleg az érdekelt benne – hasonlóan a Kohlhaashoz –, hogy meddig lehet elmenni; hogy meddig viselhető egy ember megnyomorítása, hol van a tűréshatár. A mi Woyzeckünk nem az őrületből indít, közelebb akartuk vinni a darab alapjául szolgáló periratokban és vallomásban megjelenő emberekhez. A mi generációnk a katonaság drilljét, ami a Woyzeck közegét adja, nem tapasztalta ugyan meg, de a kiszolgáltatottságot érzékeljük. A generációs különbségekkel is ezt erősítettük.

- A Kohlhaas nagyot robbant, a Woyzeck visszafogott reakciókat kapott.
- Igen, de nem voltam csalódott, nagyon szeretem azt a munkánkat is. Tudom, hogy sokan megcsinálták, és nem lehet mindegyik olyan, mint Nagy József ’Szkipe’ előadása. A Kohlhaas váratlan sikere után eldöntöttem, hogy nem szeretnék megragadni egy forma, egy stílus mellett, mindig igyekszem olyan anyagot keresni, ami nem engedi az önismétlést, provokálja, hogy máshogy gondolkozzak, máshogy fogalmazzak. A döntésben Tana-Kovács Áginak meghatározó szerepe volt. Azt mondta a Kohlhaas után: „Csináltál egy jó előadást, nem ez a nehéz, most az a kérdés, tudsz-e még egyet, meg tudod-e ugrani?” Hálás vagyok érte.

Jászay Tamás