A progresszív központ

Fodor Tamás a kezdetekkor némi gyanakvással szemlélte, ami a Szkénében zajlik, de ahogy teltek az évek, egyre komfortosabbá vált számára a tér és mindaz, amit képvisel.

- Regős János 1980-ban a te legendás Woyzeckedet bevitte a Szkénébe, ahol ezután jó néhányszor játszottátok. Hogy jutunk el idáig?
- A Szkénével ápolt kapcsolatomat mindenképp korszakolni szükséges, és tényleg nem a Woyzeck az első találkozás. Az én működésem az Egyetemi Színpadon kezdődött, aminek 1969-ben Ruszt József távozása vetett véget. Sokáig nem vettük komolyan mindazt, ami a Műegyetemen zajlott: az Universitas igazi partnere Paál Isti Szegedi Egyetemi Színpada volt. Volt ebben bölcsészsovinizmus, de inkább az, hogy a szegedi progresszív kísérletek rokoníthatók voltak a mi gondolkodásunkkal. A gőgöm megmaradt akkor is, amikor már Keleti Pista, majd Wiegmann Frédi neve fémjelezte a Szkéné működését. Regős Jancsi odakerülésével kezdtünk partnerként tekinteni a helyszínre, ami az előremutató törekvések gyűjtőhelyévé vált.

- Regős 79-től irányította a Szkénét.
- Igen, és mi addigra már mindenfelé jártunk a Woyzeckkel, külföldön több helyen és itthon is sokfelé. Az előadásról két felvétel is készült, a többség Szirtes András verzióját ismeri, amiben két amatőr és két profi kamerával vette fel az előadást. Ő úgy rögzítette a történéseket, mint egy tüntetést, egy utcai eseményt, egy balesetet: a négy kamera folyamatosan járt körülöttünk. Gothár Péter is nagyon szerette a munkánkat, és mivel az eredeti helyszínen már nem lehetett, a második, a későbbi szereposztással játszott verziót a Szkénében rögzítette. Úgy gondolom, igyekezett az akkori Magyar Televízió Fiatal Művészek Stúdiója produkciójában készülő tévéjátékban a színházat és a dokumentumfilmet összeházasítani. Azonban a Szkéné puha szőnyege azonnal beszívta a Marie halálakor kiömlött vödörnyi vizet, s az eredeti helyszín falainak ridegsége sem volt adott, szóval a hely már elveszítette azt a bűbájos amatőrizmusát, ami annyira jól állt a Woyzecknek is. Gothárral találtuk ki, hogy a színházi emelvények fedeléből képezzünk valamilyen karámot: mintha egy bikaviadal arénájában játszottunk volna. Öt alkalommal játszottuk el kamerák előtt, akkor már Kamondy Ági helyett Szőke Szabolcs zenélt, Angelus Iván helyébe Fazekas Pisti lépett. Gothár a kétméteres aréna tetejére fahrtsínt épített, ezért a felvételen sokszor felülről látjuk a történetet, ami nem szerencsés. Szirtes verziójának épp az a pozitívuma, hogy mintha a másik színész szemszögéből látnánk minden történést.

- Nézőként is gyakran megfordultál ekkor a Szkénében.
- Hogyne, hiszen Regős helyet adott minden értékes vidéki, határon túli vagy külföldi produkciónak, amit máshol nem lehetett játszani. Azt akarta, hogy a progresszív színházi törekvések központja legyen a Szkéné, és ez sikerült is. Jártunk a workshopokra, emlékezetes volt például Toni Cotsnak, a világhírű Odin Színház tagjának a kurzusa, de Regős elhozta magát az Odint is, Barba színházát vagy a Bread and Puppetet és másokat. Muszáj volt oda járni, így próbáltuk meg utolérni magunkat. A Szkéné ekkor kapta meg az őt megillető hírnevet, nem a hetvenes évek amatőr időszakában.

- Mi kellett még a sikerhez Regős elhatározásán túl?
- A Szkéné legnagyobb előnye volt és maradt a közönségbázis. Sikk ide járni, és a hely közönsége eltér más színházakétól. Ebből adódik a Szkéné ismertsége: egy meghatározott, de egyre bővülő körről beszélünk, aminek a bázisát jó ideig szinte csak Pintér Béla jelentette. Ma már a Vádli, a Forte, a Nézőművészeti Kft. közönsége is hozzátartozik a teljes képhez. Nyugaton van hagyománya az ilyen típusú színházépítésnek, itt nincs: a Szkéné egyedüliként tett komoly lépéseket ebbe az irányba. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy milyen fontos volt az R Klub is: amikor Szolnokról visszajöttünk mi, Stúdió K-sok 1994-ben, és nem volt helyünk, a klubot vezető Zala Szilárd odavett minket. A Flandriai csínytevések, a Zách Klára is részben ott készült, utána kerültek a Mátyás utcába.

- Ne ugorjuk át a szolnoki időszakodat, hiszen több előadásotok is szerepelt a Szkénében.
- Az Ószeresek a Stúdió K saját előadása volt, de már a szolnoki színház koprodukciójában készítettük. Szilágyi Andortól A rettenetes anyát a szolnoki szobaszínházban rendeztem, azt is elhoztuk Pestre, ahogy Csáth Géza A Janika című bravúrját is, Kézdy Gyurival meg Tóth Jocóval. Megjegyzem, hogy ha a Szkénének lenne egy virtuális társulata, akkor abban például Tóth Jocónak feltétlenül ott volna a helye. Nézd meg, milyen átjátszások vannak egyes, fontos csapatok között: Csizi (Csizmadia Tibor – a szerző megj.) egri társulatából jött Bozó Andrea és Kaszás Gergő a Bánya-trilógiához. De említhetném Mucsi Zolit is a Nézőművészetiben, aki szintén Szolnokról jött. Vele is, Jocóval is valahogy mindig visszataláltunk egymáshoz. De a „társulatból” mondhatnám Nagypál Gábort is, akivel együtt az utóbbi évtizedben Szikszai Rémusz rendezéseinek a főszereplői lettünk.

- A virtuális társulat mindig is a Szkéné erőssége volt, bár beszélgetőpartnereim inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek kapcsán beszélnek erről, mint a jelenben.
- Tovább megyek, megkísérelnék egy furcsa ars poeticát rekonstruálni a színház működésében: tudatosnak látszik, és nyilván van benne tudatos mozzanat is, de mintha épp a már említett virtuális közösség érdeklődésére alapozva rajzolódna ki egy tematikus kör, ami az értelmiség és hatalom konfliktusára koncentrál, azon belül is gyakran a színház helyzetét vizsgálja. A Caligula helytartója, a Képmutatók cselszövése, az I. Erzsébet, a Rosencrantz és Guildenstern halott egyértelműen ilyen, az Emberszag kicsit másképp, de kapcsolódik, ahogy tulajdonképpen a Kutyaharapás is. Legújabban a III. Richárd betiltva tökéletesen illeszkedik a sorba. De nem csak a Vádli produkcióira igaz ez, mondhatnám Hegymegi Mátétól a Kohlhaast vagy Pintér Béla számos előadását. Ha meg kellene határoznom a Szkéné helyét, akkor ezen a tájékon keresgélnék akkor is, ha a színház mindezt nyíltan sosem tűzte a zászlajára. A Szkéné olyan kulturális piac, ahol rendkívül izgalmas, nem felülről diktált találkozások zajlanak. És a hátország is fontos! Németh Ádám, Tana-Kovács Ági, Tamás Gábor, Molnár Péter, Csóka Timi, Szemerédi Fanni, Ordódy Gábor és a többiek esetében a függetlenség példamutatóan párosul a professzionális színházi működéssel. Tulajdonképpen a hálózatokról beszéltem, meg arról, hogy ez az igazán előremutató működési forma. És a hálózat egyik, ha nem a legfontosabb résztvevője éppen a Szkéné.

- Hogyan lettél Szikszai Rémusz színésze?
- Én akkor egy ideje már befejeztem a színészetet, inkább rendeztem. Meg hát konzervatív módon gondoltam a hűségre: monogám voltam a Stúdió K esetében. Aztán 2011-ben Rémusz félve-ajánlkozva megkeresett, hogy első rendezését, a Caligula helytartóját csinálja, és Barakiást kellene játszanom. Tudta, hogy akármivel nem kereshet meg, és bejött neki: izgalmas kihívásnak éreztem, miután Szolnokon Barakiás antagonistáját, a helytartót játszottam. Nagypált, akivel Újvidéken és a Stúdió „K”-ban akkor már sikeresen dolgoztam, én ajánlottam neki, három próba után teljesen beleszeretett, azóta működik a „furcsa párunk”.

- Hogyan lett egy felkérésből egész széria?
- Megjött a kedvem a visszatéréshez. Nagyon bírom Rémusz színházát. És visz magával: Tatabányán, a Budapest Bábszínházban is partnerek voltunk. Tudja, hogy számíthat az én vénségemre és energiáimra, nekem meg nagyon tetszik az a fajta világlátás, ami a román színház legérdekesebb, teátrálisabb hagyományából táplálkozik. Szeretem, de én nem tudnám csinálni ezt a színházat, viszont folyamatosan tanulok belőle.

- Tíz éve dolgozol Rémusszal. Mit emelnél ki ebből az időszakból?
- A Caligula a mai napig itt van bennem, nagyon mélyen. Az Erzsébetet nemrég vettük le a műsorrendről, mit is mondhatnék róla... A Képmutatók is hálás volt, de az Emberszag világát is nagyon szerettem, még ha nem is sikerült a hármunk által megjelenített Szép Ernő figurában egységesen működnünk. Rémusznál a hitelesség mint realitás van jelen, és ez nagyon sokat számít. A Szkéné pedig olyan professzionálisan működő „keltetőhely”, amely egyszerre kísérleti színház, innovációs műhely és művészeti „látványpékség”.

Jászay Tamás