A Züfec jelenetei (2. rész)

A Rakpart3 Íróműhelyben színházról és szövegekről beszélgetünk kéthetente, 2019 novembere óta. A kényszerű össznépi szobafogság miatt otthonról dolgozunk és nagyon megörültünk, hogy a k2 Színház elérhetővé tette a néhány évvel ezelőtti Züfec című előadásuk felvételét »»
Mindenki választott egy jelenetet, és műfaji megkötés nélkül leírta a benyomásait. A szöveg végén olvasható time code segít megtalálni az adott részt az előadásban.

------------------------------------

Életkép Unicummal

- Kicsit, kicsit! - válaszolja a merev részeg bőrébe bújt Rózsa Krisztián, és az autentikus büfés, Horváth Szabolcs tölti is már az unicumot. Több mint egy percen keresztül, egy kis csészébe. Ez az egy perc nemcsak a színházi élet esszenciája, hanem a csehovi, bulgakovi és gogoli világkép egyvelege.  Lélektan, kifordítottság és cinikus nyomorúság egyetlen öntésben. Ahogyan önti, amilyen körülmények között önti és ahogyan végigkísérik a folyamatot a szereplők: az újonnan érkezett drámaíró (Domokos Zsolt) érdeklődéssel, a részeg színész epekedve és kicsit dülöngélve, a büfés pedig cinikusan és a kiábrándultan. Minden monológnál beszédesebb a művészlét szépségeit, szenvedését és szenvedélyes szeretetét illetően. Míg ebben az esetben a szavak a szituáció jelentőségét bagatellizálnák vagy magát a helyzetet tennék feleslegesen patetikussá, addig a néma képből, amíg folyik az unicum, mindenki annyit ért és annyit vesz ki a maga számára, amennyit tud, elbír vagy amennyi neki ott szükséges.

A túlzsúfolt életképnek lélektani íve van: a kezdeti humorforrást pont az akció, vagyis az öntés hosszúsága teszi többértelművé és mélyebbé. A pillanat kitartottsága kényszeríti a nézőt, hogy részleteiben is megvizsgálja a szereplőket és a cselekmény magát, teret engedve így az asszociációknak és a gondolatoknak. A kikényszerített szemlélődés és vizsgálat zavart, szánalmat és keserűséget kelt bennem, amelytől abbahagyom a nevetést és mereven bámulom a képernyőt.  A lelkes pályakezdőt, a minden erővel kapaszkodni vágyót és a mindenből kiábrándult cinikust.

Ám mintha az alkotók is éreznék ennek a fájdalmasan gyakorlatias pillanatnak a kínosan igaz mivoltát: a következő megszólalással feloldják az ambivalens érzéseket. - Ez igen, pajtás! - ismeri el a kótyagos színész a büfés pohártöltési teljesítményét. 

A kellemes zongoraszó és a tragikus látvány feszültségével sokszor játszik a színház. Ez a jelenet is ezzel az eszközzel dolgozik. Szünetjelet rajzol az előadás kottájába. A felvételen fel-feltörő nevetésfoszlányok hallatszódnak, magam is elmosolyodom, zavaromat leplezve. De érzem a jelenet  hosszú távú hatását. Ami olyan, mint amilyen maga az unicum: (gyomor)keserű.  Németh Fruzsina Lilla 00:49:00 - 00:50:13

Áthallás-dal

A Züfec nagyon kompakt, aktuális, szórakoztató, ugyanakkor aktualitása miatt helyenként mégis rémisztő. Végig feszes és poénos. Megfigyelhető benne kettő különböző világ, s ezekkel párhuzamos kettős mondanivaló. A színpad történései nemcsak egy elképzelt világra, hanem nagyon gyakran a mi valóságunkra is reflektálnak.

Egy ilyen szimultán jelenet során csendül fel az Átállás-dal is, amely számomra a darab egyik legszórakoztatóbb és egyben legszókimondóbb részét jelentette. Egy bemelegítő mongol torokének után az addig a Független Színház Quasimodójának titulált bumfordi portás dalra fakad és kiönti a szívére súlyos teherként nehezedő fájdalmakat.  Ezt eleinte csak Makszudov szerelmi jelenetének folytatásaként láthatja a közönség, de aztán hamar törés keletkezik a mondandójában és már nem a fikcióra, hanem a külső világ valóságára tér át a fókusza, és erről mond értékítéletet. Láthatóan ledöbbentve ezzel a főhőst, valamint a nézőket is. A portás dalban mondja el, hogy milyen körülményes vagy nem menő hirtelen átrendezni a színpadot, és hogy milyen nagymértékben nehezíti meg a rendező feladatát az, hogy egy színész több karaktert is kell, hogy játsszon. Sőt, mindezt betetőzi még a tréfás kedvű drámairodalom is, azaz az írói, rendezői szabadság nem teljes, hiába rugaszkodik el, azért valamennyire mégis ragaszkodni kell az alapműhöz  Szavaiban ott a sajnálatos igazság, hogy nemcsak ebben a darabban találkozunk ilyesmivel. Mindezek fényében az előadás gördülékenységét csak annak megtörésével lehet megőrizni. Például egy fülbemászó, kifinomult kis énekkel.

Az Átállás-dal teljes siker. A takarásban már felkészülten várják a következő jelenetet, a nézők nevetnek, Makszudov meghökken a partikalapos, nehéz járású, de aranytorkú portáson, a fülembe meg belemászik, és még érdeklődőbbé tesz. Rémai Martin 1:12:05-1:16:51

Hibázik-e a kritikus?

A színpadon megjelenik S., Cs. és M. Három, a világirodalom nagyjai közül kiragadott alak elkezd rappelni az írásról: egyszerre okoznak örömöt a klasszikusok és érzem magam elevenen a posztmodernben. Felidézem magamban azt a sok gúnyos megjegyzést, amit néha elejtek én is magamban: Te inkább ne írj…

Aztán következik Likoszpasztov, ahogyan kifejti véleményét a fiatal drámaíró munkájáról. A jelenetben főleg az a kettősség komikus, ahogyan a dicsérő szavak hirtelen átcsapnak elmarasztaló, lekicsinylő kioktatásba. Elhisszük elsőként a méltatást is, mert hát olyan kifejezések röpködnek, hogy gogoli gúny, csehovi csöndek, bulgakovi báj. Aki mindezeket érzi és érti, hogy is tévedhetne maró kritikájával éppen most? De a beszélgetés után -  miközben szegény író annyira elkeseredik, hogy majdnem öngyilkosságot kísérel meg -  kiderül, hogy az emlegetett darab mégsem olyan szörnyű, ahogy elsőre képzeltük, még akár színpadra is vihetik…

Sosem tudhatjuk, milyen korban élünk mi magunk. Ami most történik és születik körülöttünk, jóval azután lesz majd felcímkézve és kanonizálva, hogy mi már nem vagyunk. (Talán a kicsit kétes megítélésű - esetenként szitokszóként is használatos - posztmodern jelzőt kapjuk majd?) Nem tudjuk kit tartanak majd nagyra az emberek száz vagy kétszáz év múlva a mi korunkból. Ugyanúgy szívesen olvasnak majd Esterházyt, Petrit? Vagy lesz valaki, akit csak úgy emlegetnek majd, mint a maga korában fel nem ismert zsenit?

Mivel ezekre nem tudjuk a választ, a legegyszerűbb visszafelé tekinteni, visszamenőleg párhuzamokat húzni. Persze ez sem működhet mindig, főleg nem egy alkotó fejében. Mennyire nehéz (lenne) ma úgy írni, hogy mindig S.-hez, Cs.-hez és M.-hez viszonyítunk. Fontos a hagyományok tisztelete, de néha muszáj felrúgni őket, hogy valami maradandó is születhessen. Vagyis azok a darabban emlegetett fejszék mindenki számára kicsik maradnak egy életen át, mégis, talán érdemes megpróbálni használni őket olykor. Fejérvári Katalin 0:00:00-0:09:45

-------------------------

A Rakpart3 Íróműhely tagjai: Hidi Boglárka, Fancsali Kinga, Fejérvári Katica, Király Krisztina, Lajos Boglárka, Németh Fruzsina Lilla, Rémai Martin, Sándor Panka, Sonnevend Eszter, Tóth Kata, Zilahy Anna

műhelyvezetők: Ady Mária és Deres Kornélia    
koordinátor: Hodászi Ádám

Az Íróműhely korábbi Züfec és Rozsda avagy minden vérünk benne szárad díszletéről szóló írásait a linkre kattintva olvashatod:

Rozsda 1. rész »»

Rozsda 2. rész »»

Züfec 1. rész »»