Színészmonológok (1. rész)

A Rakpart3 Íróműhelyben színházról és szövegekről beszélgetünk kéthetente, 2019 novembere óta. Az elmúlt hetekben a műhely tagjai azt járták körül szövegeikben, hogy mit és mire gondolhat a színész a színpadon, miközben játszik. Így ezek a kihangosított belső monológok a színész szerepébe, nézőpontjába helyezkednek, onnan szólnak. Hogy milyen a partner frizurája, jó helyre került-e a kellékszék és hogy finom volt-e a reggeli. Vagy valami, ami a szereppel kapcsolatos?

Aktor

Netán platán, netán palánta netán tán platánpalánta? Grrrööhhhhhbbböhh…Hmmmmnemmm…Nem hiszem el! Nem hiszlek el, sejtettem! Na én sejthettem. Sejtettem, ssssejtettem-öh.
Hosszú csend. Nagyon hosszú. Körülbelül hárompercnyi. A fül most nem sípol be, de a lélegzet szapora. Jók az erős fények, hasznosak, a függöny mögül kilépve vakuként villannak a szembe. Nagyon meleg van, de fázom. Most más. A légkör, a másik, az én. Ez a szék nem is szék, illetve de, csak nem úgy. Ez a szék most eljátssza magát. (Ez is.) Lehet, ha ráülök fellebeg vagy elpattog. Á, nem, nem szokott ilyet. Ez egy rendes szék, segítőkész. Benne halt meg az anyám. Sejthettem. Rajta csaltam meg a feleségem. Felrúgtam, mikor megtudtam, hogy megcsal a feleségem. Megcsaltam valaki feleségét. Nem ül benne senki, csak kiegészíti az asztalt. Tőle háromlépésnyire balra sírok. Ilyenkor sokat. Ha nincs ott, akkor a fehér ragacsnál sírok. Ha sírok. Ha megy aznap. Nincs rá garancia, van rá technika - égetett késéles emlékek, erjesztett direkthomály. Például a testvérem ellök, mert beárultam. Ellököm én is. Magamtól távol, hogy aztán igazán távol legyen. Nem hívom fel, nem ismerem. Már késő. Most megint nagyon fog fájni beszélni, de aztán nem. Nem hiszem el.
Sokat segít a másik is. Ahogyan hatok rá és ő rám. Ahogy a jelenünk összerezeg. Ez egy kócos örökmozgó, forgalmas zsákutca. Leteszi a fehér kabátját a székre és én felháborodok, mert mindjárt megbánt. Meg fog bántani. Megbántott, felháborodok. Elviharzok, hogy aztán 17 perc múlva kiengeszteljen. Tikkel a szeme, ezelőtt még soha. Ez már túlzás, de azért legközelebb már nekem is tikkel. Fontos a cél, de nem az a vég. A lényeg kell, hogy kiömöljön, és rátelepedjen a székekre. Az első sor négyre, a hetedik kettőre, a bal-közép tizenegyre, mindegyikre. Be kell, hogy takarja az utolsó sort is. A világosító se ásítson. Kelljen felvakarni, kivésni az embereket, mert beleragadtak. Egy halva született éppen, egy leképezett van.  Lajos Boglárka

Ott a Zoli, és engem néz. Én meg nézem őt, de nagyon homályos, csak a nagy orra és az ősz haja dereng pár méterre tőlem, meg a gúnyos tekintetű zöld szemei. Most úgy néz ki, mint a Mucsi. Ahogyan a szemeiket összehúzzák és a fülük formája is, ezek szinte ugyanolyanok. Lehet, hogy a Mucsival nézzük egymást, és nem is az Imely Zolival?  Az is lehet, hogy egy harmadik, teljesen idegen emberrel.

Vagy nem is! Ez most úgy van, hogy aki ott ül, az tényleg az Imely Zoli, de valójában nem ő az, aki néz. Ezt most nem érted, ugye?

Mindegy, ő néz engem, és nevet. Meglepetten, gyanakvóan, de azért őszintén. Tényleg viccesnek tartja, amit lát. Viccesnek tart engem? Rajtam nevet? Nem-nem-nem-nem rajtam. Nem nevethet rajtam, mert én nem én magam vagyok, és ezt neki is tudnia kell. Nem engem néz és nem rajtam nevet, hanem azon, aki éppen vagyok. Jó, ezt nem szabad elfelejteni.

Most már érted te is, ugye? Ha én nem én vagyok, akkor a Zoli sem a Zoli, ő csak a Néző. Nincs neve, legfeljebb az, hogy negyedik sor hatos szék. Az sem érdekes, hogy kire hasonlít, nem is kéne őt látnom. Egy kis ideig még csak én vagyok itt és ez a tér csak az enyém. Amikor egymásra nézünk, az csak egy másodperc, egy zöldes-mosolygós, nagyjából a száznegyvenhetedik.

- Jó napot! – szólal meg hirtelen az, aki éppen vagyok.

Akkor még hátra van négyezer-hatszázötvenhárom.   Zilahy Anna

Csinálom, csukott szemmel is csinálhatnám, akkor is tudnám, hogy mi hol van, merre menjek, merre fog bejönni, merről jön az érzés, a hang, az illat. Belőlem jön az egész, de belőle, meg belőle, meg belőle is, akik ott ülnek, és megfeszitett fenekekkel és gyomorral lesik a rezdüléseimet, és minden mozdulatom, és pillantásom, orgánumom eltárolódik valahol, ebben a teremben, valakinek a fejében.

Megfeszülök, a szemem fennakad, vállam kicsavarodik, ujjaim az égbe merednek, lábam legyökerezett. Most érzem azt, amit nekik ott most adnom kell. A testem töltődik és töltődik, ameddig már nem bírja tovább, az elmém izzik, gyűlik bennem a kiömlő energia. Egy mozdulattal a kibirhatatlanul sok túlsó vége előtt, az egészet de az egészet, mint egy hullámot kiengedem, ráengedem az emberekre. És ők érzik, mindenki máshogy, és más részét, de tudom, hogy valamit megéreznek a lökésemből.

Csavarodnak velem, egy a légzés, egy a határpont, ameddig bírjuk. A mozdulásba, mielőtt átsiklanék, már tudják, hogy tenni fogom, tudjuk, hova tartok, és mégis, teljes meglepetés az egész, bármerre mehetek tovább, ők tudják, én is tudom.

Forgok, pörgök, a talaj már csak egy lehetőség, amire lehet igent is mondani. Lüktet a lényem, víz csorog az agyamban. Minden erő az enyém, és mindenről le is tudok mondani.

 Ki vagyok téve a többi hullámnak, ami engem ér, várom, hogy elborítsanak. Csak érzékelem őket, most velük töltődöm, örvénylően visznek tovább, hagyom hogy tegyék. Vezetnek engem, új, pici rezdüléseket adnak, amikkel építkezhetek, vigyázó, törékeny mozdulatokkal.  Sonnevend Eszter

A romboló uralkodók szeretik azt hinni, hogy hatalmuk végtelen, és a tömeg időtlen időkig térdre kényszeríthető. Úgy gondolják amaz bármikor újratermelhető, csak mert ehhez szoktak hozzá. Lehet, hogy egy ideje már így van. Hogy kapitalizmus után se forradalom, se éhezők viadala: ők a romokon állnak majd, szónokolnak a népnek, éves évértékelők zaját verik vissza a zord apokalipszis-buckák. Elmondják majd, hogy soha jobban, az éléskamra tele van kacsasülttel satöbbi. A jólét sem fokozható a végtelenségig, ez mindig is így volt. De ilyen helyzetekben a tömeghez szavakat intézni tulajdonképpen fölösleges, csak ránk szakad az ég, és a jóisten kitöri a nyakát.

Tegyük fel, hogy egy padon ültök az éjszaka közepén, lehet, hogy a halálról beszélgettek. Nagy szavak, mi? Jó, akkor legyenek inkább madarak a téma, hogy eddig kuss volt, most meg hangzavar mindenhol: jön a kurva tavasz a kurva madaraival együtt. Fél órája majdnem bezuhantál a mólóról a Dunába, mert megijedtél attól a rohadt kacsától, és szónokolni kezdtél. Azt hiszed megúszod a meghurcolást? Hogy ha sokat dumálsz a fejükbe, akkor majd szépen visszarepülnek ősszel Afrikába, és majd minden rendbe jön? Hát nem kellett volna a Dunába hugyozni, csak annyit mondhatok. Ezután már részletkérdés, hogy mi van a halál után, hiába kérdezed sírva a fák alatt, ott is látnak téged, fölöttünk fészkelnek, és ha eljön a nyár, kitépik a beled, bizony ám. Nem kellett volna azt a kiflit az első kukába kivágni, rád fog szakadni az összes faág az összes sáros mindenséggel együtt. Szóval fogd be, és add ide a szotyit, aztán húzzunk haza, mert szétfagy a seggem. Halál után is csak ennyi van: Duna, kacsák, padok, tömegek és meghurcolás. Semmi más, érted? Fancsali Kinga

----------------------

A Rakpart3 Íróműhely tagjai: Hidi Boglárka, Fancsali Kinga, Fejérvári Katica, Király Krisztina, Lajos Boglárka, Németh Fruzsina Lilla, Rémai Martin, Sándor Panka, Sonnevend Eszter, Tóth Kata, Zilahy Anna

műhelyvezetők: Ady Mária és Deres Kornélia    
koordinátor: Hodászi Ádám

Az Íróműhely korábbi Züfec és Rozsda avagy minden vérünk benne szárad díszletéről szóló írásait a linkre kattintva olvashatod:

Rozsda 1. rész »»

Rozsda 2. rész »»

Züfec 1. rész »»

Züfec 2. rész »»