A Szkéné az elmúlt évtizedben eljutott oda, ahová el szerettem volna juttatni

Németh Ádám több mint másfél évtizede kötődik a Szkénéhez, 2010 óta pedig a színház ügyvezető igazgatója. A működésben új fejezetet nyitott: erről és a növekedés határairól is beszélgettünk, de azt is elárulta, melyik a kedvenc szkénés előadása.

- A Műegyetemen építőmérnöknek tanultál a kilencvenes évek legvégétől. Mit tudtál akkor a Szkénéről? Hallgatóként jártál már ide?
- Őszinte leszek: nem igazán tudtam róla, így aztán nem is jártam ide. Azért is furcsa ez utólag, mert az óráink többsége a központi épületben, a Szkéné közelében volt, de valahogy ebben az időben az egyetemen belül is szinte el volt rejtve: akit eleve nem érdekelt nagyon a színház, az nem futott bele csak úgy.

- Aztán eltelik egy évtized, és 2010. július 1-jén te leszel a Szkéné ügyvezető igazgatója. Hogyan jutunk el idáig?
- Valójában már 2006 óta van közöm a színházhoz, amikor a hallgatói önkormányzathoz kötődő Műegyetemi Ifjúsági Szolgáltató Nkft. (MISZ) ügyvezetőjeként dolgoztam. Ennek a cégnek a főprofilja a vendéglátás, rendezvényszervezés, kereskedelem volt, a Szkéné esetében pedig akkor már egy ideje pályázati lebonyolítóként működött közre. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a működési támogatásért ezen a cégen keresztül pályázott a színház. A valódi találkozásom a Szkénével tehát erre az időre datálódik, de színházrajongó még ekkor sem vált belőlem: 2010-ig Pintér Bélán kívül mást nem is láttam itt. A jogszabályi környezet átalakulása miatt 2009 őszétől Regős János, a színház akkori igazgatója azon dolgozott, hogy a Műegyetem regisztrálhasson előadó-művészeti szervezetként, ám ezt a minisztérium elutasította. A színház önállósodására mindenféle ötlet felmerült alapítványtól egyesületig, aztán végül a MISZ önálló céget alapított, a Szkéné Színház Nkht.-t. János érdemei elévülhetetlenek a Szkéné több mint három évtizeden át történő működtetésében, de egy gazdasági vállalkozás irányítása egészen más készségeket követel, különösen akkor, amikor a színház bizonyos értelemben kikerült az egyetem védő szárnyai alól. Az új cégnek én lettem a vezetője, és bár először csupán pénzügyi-gazdasági felügyeletről volt szó, idővel megnőtt a feladatok száma, és közben én is egyre jobban elköteleződtem a Szkéné irányába.

- A külső ember váratlan érkezése mindig nyugtalanító a régóta ott dolgozóknak. Nem titok, hogy az átadás-átvétel ezúttal sem volt feszültségmentes.
- Egy nagyon pici stábról beszélünk, és a cég mindenkit átvett az egyetem kötelékéből. Regős János maradt a Műegyetem Kulturális Titkárságán, megtartotta a közalkalmazotti státuszát, ez pedig konfliktushelyzethez vezetett az új cégbe, vagyis a tulajdonképpen semmibe ugró dolgozók és közötte. Ez áll annak a hátterében, hogy Jánossal végül el sem kezdtük érdemben az együttműködést.

- Mondhatjuk, hogy ha nem alakul meg a cég, akkor negyven év folyamatos működés után 2010-ben befejeződik a Szkéné története?
- Ebben ma már egészen biztos vagyok. Az egyértelmű volt, hogy az egyetemről le kell válni. A minisztériumi regisztráció körüli problémák miatt 2010-ben a Szkéné nem tudott működési támogatásért pályázni, így egy, még Regős János által kilobbizott Soros-támogatástól eltekintve nem rendelkeztünk semmilyen forrással. Ekkortájt vezetik be a Szkénének a következő évtizedben rengeteget segítő tao-támogatást is, amit szintén regisztrált szervezetek vehettek csak igénybe, így az első évből ott is kimaradtunk. De nem akarok mindent ebből magyarázni: a kétezertízes évekre gyökeresen megváltozott a hazai független színházi struktúra, és ma már világos, hogy a Szkéné más formában egyszerűen nem lett volna életképes.

- A korábbi cégvezetői tapasztalataidból mit tudtál hasznosítani a Szkéné ügyvezetőjeként?
- Az alapfeladatok a gazdasági társaság profiljától függetlenül mindenütt ugyanazok. Az új cég megalapításakor a működést az alapjaitól kellett újjáépíteni a jegyeladások adminisztrálásától egy működő honlap beindításáig, a munkavállalók szerződéseinek rendbetételétől a társulatokkal kötött együttműködések újragondolásáig. Tudtam hasznosítani a céges működés tapasztalatait, de hozzá kell tennem, hogy mivel a színház nem forprofit vállalkozás, a döntéseket sem lehet kizárólag gazdasági alapon meghozni. A dolognak ezt a részét meg kellett tanulnom, és ebben óriási segítség Tana-Kovács Ágnes, aki az első években rengeteg előadásra vitt el. Megismertem a független közeget, találkoztam a többi befogadó színház vezetőjével, és be kell vallanom, hogy ez a világ azonnal megfogott.

- A váltás kapcsán a háttérről volt már szó, de mi volt a helyzet a művészekkel? Ők hogyan fogadtak?
- Nem emlékszem komoly feszültségekre ezen a téren. Azt hiszem, az akkor még minden előadását itt játszó Pintér Béla tartott a leginkább attól, hogy elveszítheti a privilégiumait. Leültünk, beszélgettünk, megnyugtattam, hogy az ő státuszukban nem lesz komoly változás.

- Mi volt a célod a Szkéné újdonsült vezetőjeként? Teltház, jegybevétel, fesztiválmeghívások, szakmai elismerések?
- Az első évben egyértelműen az életben maradás volt a cél; az, hogy ne szűnjön meg a színház, és stabilizáljuk a működést. Válságmenedzserként kellett pályára állítani az intézményt, ezért nem is fogalmaztam meg távlatos célokat. Aztán amikor a tűzoltás után ráéreztem a dolog szépségére, már elkezdtünk azon gondolkodni, hogy milyen irányba érdemes tovább menni. Az évi százötven előadásnak akkor közel a felét Pintér Béla játszotta: az ő előadásai teltházzal futottak, a többin lézengtek a nézők. Céllá vált, hogy Béla mellett jelenjenek meg olyan minőségű előadások, amelyek hasonló színvonalat képviselnek, csakhogy kiderült, hogy nagyon kevés szóba jöhető csapat és befogadható előadás van. Befogadó színházként feladatunk lenne a fiatal tehetségek felkarolása, de ilyenek nem dörömböltek a kapun ekkoriban. Rájöttünk, hogy a Szkénének az infrastruktúra biztosítása mellett producerként és anyagilag is be kell szállnia az előadások létrehozásába, amit egyértelműen a tao-rendszer működése tett lehetővé. Kiszámítható, tervezhető támogatást jelentett, amiből tudtunk építkezni. 2011-ben megjelent nálunk Mucsi Zoltán és Scherer Péter, meg persze a Nézőművészeti Kft. A fajok eredetével, 2012-ben átvettük a Caligula helytartóját Szikszai Rémusz rendezésében, 2013-ban megszületett Horváth Csabától A nagy füzet. Ők olyan alkotók, akikkel gyorsan egymásra találtunk, és ha belegondolsz, hogy mindhárom említett előadás a mai napig repertoáron van nálunk, az jól mutatja az együttműködés értékét.

- Az általad említett csapatok azóta minden évben létre is hoznak nálatok egy, olykor két bemutatót.
- Valóban, a harmadik évadomra kialakult egy repertoárszerű működés, ami alapvetően eltért a Szkéné korábbi irányától. Megjelentek hasonlóan sikeres alkalmi együttműködések is: a Székely Csaba által írt Bányavakság 2012 óta levehetetlen sikerdarab. A repertoár azért fontos, mert ezek lettek a „cölöpök”, amik mellé meg lehetett hívni további produkciókat. Ez alapvetően eltér más befogadó színházak működésétől, ahol jó esetben lemegy öt-tíz alkalommal egy előadás, de a folytatást koordinálni, a produkciót forgalmazni már szinte lehetetlen. Bizonyos értelemben a kényszer szülte a mostani működési struktúrát, mégsem gondolom, hogy biztonsági repertoárt alakítottunk volna ki. Jelenleg augusztus végétől június végéig játszunk, kétszázhetven körüli előadásszámmal, közel negyvenezer néző előtt. Hasonló méretű terem ilyen kihasználtsággal nincs másik.

- Feltűnő, hogy az utóbbi évtizedben pályakezdő rendezők, alkotók is rendszeresen kapnak itt bemutatkozási lehetőséget.
- Igen, járt nálunk a k2 Színház, Horváth János Antal, Tárnoki Márk, de együttműködünk Hegymegi Mátéval, Tarnóczi Jakabbal és másokkal. Büszke vagyok a vidékről és határon túlról érkező produkciókra is: nekik különösen fontos, hogy Budapesten is megmutathatják az előadásaikat. Tatabányával, Salgótarjánnal szoros az együttműködés, de Miskolc, Pécs, Székesfehérvár is bemutatkozott nálunk. A határon túl a legerősebb természetesen a temesvári kapcsolat Tana-Kovács Ági révén, de Gál Tamást, a komáromi Jókai Színház igazgatóját is ki kell emelnem.

- Azzal, hogy a Nézőművészetit, a Fortét, a Vádlit a Szkénéhez kötöttétek, mintha előkészítettétek volna Pintér Béla eltávolodását attól az intézménytől, amivel sokáig egyet jelentett a neve.
- Béla kinőtte a Szkéné által biztosított kereteket: olyan érdeklődés övezi a bemutatóit és az előadásait, amit mi már nem tudunk kielégíteni. Az új játszóhelyek bekapcsolásával párhuzamosan a szkénés előadásszámai lecsökkentek. Nem állítom, hogy tudatos volt a váltás, de menet közben kiderült, hogy a Szkéné Pintér Béla mellett is megáll a saját lábán. Az ő közönsége eleve különleges: nem tudhatom biztosan, de az a benyomásunk, hogy ők más szkénés előadásokra, de talán más függetlenekre is ritkábban járnak.

- Jól látható, hogy a Szkéné életében komoly változásokat generáltál, mindezt egy apró stábbal a hátad mögött. Hogy működik a színház a mindennapokban?
- Kilenc fő alkotja az állandó, stabil csapatot, ami a belépésem óta minimális mértékben változott csak. Jól kialakultak a működési mechanizmusok: én az önálló munkavégzés és a világos feladatkörök híve vagyok. Nem tartok értekezleteket, mindenkivel közvetlenül kommunikálok a feladatairól. A Szkéné működésében évtizedek óta két személy jelenti az állandóságot és a stabilitást. Egyikük Tamás Gábor, aki a Szkéné műszaki vezetője. Másikuk pedig Tana-Kovács Ági, aki a művészeti tartalomért felel, aki folyamatosan térképezi például a pályakezdők munkáit, a vidéki és a határon túli produkciókat, majd különböző ajánlatokkal áll elő, amiket aztán átbeszélünk.

- Ági jön a nagyszabású elképzelésekkel, te pedig figyelmezteted a gazdasági realitásokra?
- Igen és nem: a pénzügyeken túl muszáj arról is gondolkodni, mi illeszkedik a Szkéné profiljába, mi kevésbé. Tény, hogy én nagyon racionális ember vagyok, Ági pedig rendkívül emocionális, de a két megközelítés remekül kiegészíti egymást. Jól tudunk együtt dolgozni, de ez igaz az egész stábra is.

- Amikor idekerültél, nem csak a független világot, hanem az akkor már negyven éve működő Szkénét is meg kellett „tanulnod”. Ez hogyan zajlott?
- Pusztán életkorom folytán sem ismertem a korai történetet, de sokat segített például a Szkéné negyvenedik születésnapjára megjelent kiadvány, amit a két Regős szerkesztett. Tény, hogy időbe telt, míg megértettem, valójában milyen örökséget vettem át. Tudtam, hogy sok, ma fontos alkotó innen indult, hogy emblematikus előadások születtek itt. A Szkéné hivatkozási alap lett, de talán kevésbé a nézők, inkább az alkotók oldaláról. Nagy öröm, hogy a 2010 óta tartó időszakban több olyan művész feltűnt nálunk, aki annak idején itt kezdte a pályáját, mint például Kovács Gerzson Péter vagy Scherer Péter. Pintér Béla persze a teljes időszakot lefedi. Akik hosszú ideje jelen vannak a Szkéné életében, ők látják igazán a változást, mindenesetre én úgy érzem, hogy megtalálták itt az otthonukat.

- Mit jelent ma a Szkéné?
- A szó legjobb értelmében vett művészszínházként gondolok rá. Az elmúlt évtizedben eljutott oda a Szkéné, ahová szerettem volna eljuttatni – a budapesti színházi életben talán még sosem volt ilyen markánsan jelen. Igen, szinte biztos, hogy a nyolcvanas vagy kilencvenes évek jelentősége az innovációt tekintve nagyobb volt, de a jelenlegi lehetőségek és keretek között ez a maximum, amit egy független befogadó színház elérhet.

- Képzeljünk el egy ideális világot, ahol minden adott: hogyan látod a Szkéné jövőjét, van-e további fejlődési lehetőség?
- Ami biztos, hogy a működésben elértük a határainkat. De őszintén mondom, hogy nemigen gondolkodtam ezen a kérdésen: 2022 tavaszán beszélgetünk, és az elmúlt két év gyakorlatilag ment a kukába a járvány miatt. A legfontosabb az életben maradás volt, nem a távlatos tervezés. Tudom, hogy a Szkéné története során többször előkerült egy új játszóhely kérdése, de egyrészt ennek ma végképp nincs realitása, másrészt talán éppen azt a szellemiséget veszítené el a színház, ami hozzátartozik ahhoz, hogy ötven éve ugyanott van és folyamatosan működik. Amikor 2011-ben felújítottuk a színházat, tartottam is attól, hogy a Szkéné atmoszférája sérülni fog, de jól sikerült a projekt: nyitottabb, átláthatóbb lett a tér, az infrastruktúra pedig összehasonlíthatatlan a korábbi állapotokkal. Abban az időben a legkorszerűbb, nagyon jó műszaki felszereltséggel rendelkező befogadó színház voltunk, amit kevés hely mondhatott el magáról. A forma és a tartalom szorosan összefügg egymással: akkor teremtettük meg a mai működés logikáját, és akkor fogalmaztuk meg azt is, hogy a megfelelő minőségű előadásokat éveken át repertoáron akarjuk tartani, mellettük pedig lehetőséget biztosítunk pályakezdőknek is.

- Több, a Szkénében rendszeresen dolgozó alkotó arról beszélt nekem, hogy fehér lapot kapnak tőled.
- Valóban, művészeti kérdésekbe alapvetően nem szólok bele, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne véleményem, illetve Tana-Kovács Ágival azt is mindig megvizsgáljuk, hogy a választott téma vagy probléma feldolgozása mennyire illik a Szkéné mai profiljába, műsorpolitikájába. Akármilyen körültekintően válogatunk, néha történik gikszer, de büszke vagyok arra, hogy az elmúlt évtizedben alig egy-két olyan produkció volt, ami egyáltalán nem működött vagy illett ide. Ez is mutatja, hogy működik az előzetes szűrő: tudjuk, hogy kikkel akarunk dolgozni, hogy kiktől számíthatunk megfelelő minőségű előadásokra.

- Utaltál rá, hogy az elmúlt két év a pandémia miatt a túlélésről szólt: a színházak is igyekeztek megtalálni a helyüket a mindenki számára szokatlan szituációban. A Szkéné milyen stratégiát választott?
- Azt kezdetektől fogva tudtuk, hogy nem akarunk folyton online előadásokat vetíteni, néhány projekt ugyanakkor jól működött az interneten is: a Rakpart3 programjai, mint például a Köztünk marad sorozata. Amikor beütött a krach, sok bemutató volt előkészítés alatt, ezek közül több végleg kiesett sajnos. Nem volt örömteli időszak, bár azért megjegyzem, hogy mivel kevesebbet vagy egyáltalán nem játszottunk, így a működési veszteség is kisebb volt, és a megmaradó pénzből igyekeztünk segíteni a nálunk fellépő művészeket.

- A Szkéné igazgatójának van, lehet kedvenc előadása?
- Hogyne, az abszolút favorit A nagy füzet Horváth Csabától, amit rengetegszer láttam. De persze sok-sok előadást szeretek, szinten mindegyik társulattól van olyan, ami fontos lett az évek alatt. Pintér Bélától kedvenc például A sütemények királynője vagy a Titkaink. Szikszai Rémusztól említhetném a Caligula helytartóját vagy az I. Erzsébetet, de a Nézőművészetisek előadásai is közel állnak hozzám.