Színészmonológok (2. rész)
A Rakpart3 Íróműhelyben színházról és szövegekről beszélgetünk kéthetente, 2019 novembere óta. Az elmúlt hetekben a műhely tagjai azt járták körül szövegeikben, hogy mit és mire gondolhat a színész a színpadon, miközben játszik. Így ezek a kihangosított belső monológok a színész szerepébe, nézőpontjába helyezkednek, onnan szólnak. Hogy milyen a partner frizurája, jó helyre került-e a kellékszék és hogy finom volt-e a reggeli. Vagy valami, ami a szereppel kapcsolatos?
Premier
A müzlis tálkája már az asztalon várta. Királykék, kézműves kerámia. A felesége, ahogy minden reggel, most is az edény háromnegyedénél húzódó vékony repedésig szórta a gabonapelyhet. Mellette egy kis kancsóban langyos tej állt, ami arra várt, hogy elöntse a tál tartalmát, és együtt elkezdjék a szikkadás folyamatát, mely nélkülözhetetlen volt, hiszen a tálka tulajdonosa csak úgy szerette a reggeli müzlijét, ha az közepesen, tehát nem is kicsit, de nem is nagyon szívta meg magát tejjel. Közben volt elég ideje ahhoz, hogy végigfusson az újságja főcímein, és kiválasszon egy cikket a reggelijéhez. Ez általában három percet vett igénybe.
Üres hassal indult útnak a színházba.
A tálkája melletti kis kanálkát sehogysem tudta ma reggel használni. Utána nyúlt, de ahogy próbálta felemelni, egyszerűen nem mozdult a helyéről. Meghökkenve nézett először az asztalhoz ragadt kiskanálra, majd a feleségére, aki kábán mosolyogva nézett rá, mintha minden rendben lenne. Pedig semmi sem volt rendben. A második és harmadik próbálkozás után önmaga meglepetésére, feladta a harcot a makacs kiskanállal.
Már a kocsiban ül a színház felé. Nem emlékszik, hogyan került az autóba.. Hogy tarthat már a nagy kereszteződésnél? De nem sokáig foglalkozik ezzel, mert az autó szinte magától megy. Gyerekkora óta nem volt ennyi ideje a kocsi ablakából figyelni a nagy várost. Mennyi minden változott azóta! A régi pékség bezárt, és egy repülőtér nyitott helyébe, a biciklik gazda nélkül közlekednek, az utcán a kutyák sétáltatják az embereket, a vízcsap maga osztogat vizet, és ott a sarkon szinte teljesen biztos, hogy ezelőtt nem volt egy vízesés falú felhőkarcoló, amin emberek hajókáznak lefelé.
Folyékonyan közlekedik a furcsaságok között. Látja az előtte álló ajtókat, előre nyúl, hogy kinyissa, de máris a másik oldalon találja magát, és folytatja tovább útját. De hova siet, miért fut, miért nem fárad el, pedig érzi, hogy izzad. Lassan mindene csupa víz. Milyen hosszú ez a folyosó, hány ajtó van még?
Meglátja a teraszon gimnazista barátait, Dömét és Lehelt, akik jókedvűen kávé-cigiznek. Bankett óta nem látta őket. Odaintenek neki, magukhoz hívják, kizökkentve ezzel a soha véget nem érő folyosók monotonitásából. A még mindig 18 éves egykori haverok felkérik, szerepeljen a ma esti bemutatójukban. Gondolkodás nélkül igent mond. Hangosan nevetnek, ölelkeznek. Egyszerűen boldognak érzi magát. .
Ma van a premier. Közeledik a legnehezebb rész: a hosszú percek, amit a leengedett függönyök mögött tölt. A várakozás, és vele együtt a kérdések. Éhes vagyok? Hiszen most ettem. Mit játszom én egyáltalán? Én már azt sem tudom, mit játszom. Mi lenne, ha csak fognám magam, itt hagynék mindent, és hazamennék? Egy ideig biztosan ülnének és fészkelődnének. Ez egy hatvan perces monodráma. Kijönne valaki a színpadra és mentegetőzne. Tessék, ablakon kidobott pénz. Vagy jobb egy szövegét nem tudó, szerepét kereső színész, mint a nagydarab Semmit?
Három- az adrenalin elindul a végtagok és a fej csúcsától a teste közepe felé-, kettő- mindenét átjárja az izgalom, nem a saját lábán áll, nem ő veszi a levegőt, pisilnie kell-, egy- függöny fel!
És senki. Hidi Boglárka
Öt perc a darab közepén
(…) „Leesett a levél az asztalról. Anna még nem vette észre. Na most meglátta. Nem csinálnak semmit. Hogy tudnám én visszatenni az asztalra? Nem… Bármennyire is akarom, semelyik szövegem sem ad rá okot. Akkor csak tegyem vissza, mintha mi sem történt volna? Ajj, miért kellett pont a levélnek leesnie, a toll, vagy az a zsebkendő kevesebb jelentőséggel bír, ez most egy olyan szimbólum itt, amivel rengeteg nézőt kibillentettünk.
Én jövök. Én hülye, mit gondolkodom ezen a levélen, most nem figyeltem oda, hogyan mondtam a szövegem, engedjem már el.
- Mit képzelsz, hagyod, hogy a gyerekek végighallgassák ezt a beszélgetést, én nem engedem!
Ügyesek voltak ma is a lurkók, mostantól nem lesznek színen, csak ne álljanak majd a takarásban rossz helyen, amikor majd futnom kell az öltözőbe. …
- … tejholdás ...
Már megint úgy ejtette ki, pedig annyit mondta már neki a rendező, hogy figyeljen a tejhordás szóra, már én is megjegyeztem.
- Menj is a dolgodra, én maradok.
Enyém a színpad, tartom még a csöndet, mindenki engem néz, ma a hölgy lesz, a második sorban, akire ráordítok.
- Nem fél? Nem fél, hogy egyszer nem lesz, hogy nem tudja, mi vár rá ott?
Szuper reakció, ez inspiráló!
- Én félek! Rettegek!
Mamóka sírja, mamóka mosolya, az önsajnálat a legerősebb gyengeségem.
- Nem bírom ebben a rettegésben. Ezáltal válik az életem halálommá, gondolataim és félelmeim által válok élőből holttá.
Váladékaim homályán át látom a magukban elgondolkodó fejformákat. Majd sötét. Asztal, szék, itt van, meg van a függöny. Túl hangosan lihegek. Náthás színész elérzékenyülése fokozott hatáskörű, mert nem csak a könnyei, hanem a taknya is elered, ez jó, ezt majd elmondom a többieknek, ha végeztünk.” (…). Tóth Kata
Juszt se Nádasdyt!
Nyissz, elvágták, mint egy fonalat! Persze, minden fény rajtam, nyilván, hát ebben a jelenetben csak én vagyok! Majd jön Andi is később, de most csak én vagyok.
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Bámul rám a sok fekete fej. Anyukám is pont most néz meg! Visszabámulok rájuk. Ez biztos hatásos, azt hiszik, a darab része ez a nagy hatásszünet is. Az a jó a nézőben, hogy előadás közben szinte bármit el lehet vele hitetni. Még talán a kritikusok sem veszik észre. Megyek át lassan a színen.
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Miért nem elég ennyit mondanom?! A többit tánccal vagy énekkel mondom el....
A fenébe, hát mi a következő sor?! Mindjárt sírva fakadok! Mondjuk, az Hamlettől nem is állna távol...dehogynem, az én Hamlet-figurámtól távol állna!
Az itt a kérdés.
Jó, ez jó, ez a tagmondat ismétlés. Ettől csak nagyobb a hatás. Vésse be jól mindenki ezt a kérdést, mert ez a mondat gyakorlatilag összefoglalja az életet! Lenni vagy nem lenni?
Dani ezért megöl, a múltkori előadással se volt teljesen elégedett! Ritmustalan volt állítása szerint...hja, akkor erre mit fog mondani! Akkor...akkor… milyen is az a lélek? A kurva életbe, hát ez teljes lebő… Várjunk csak! Mi ez a suttogás onnan lentről? Baszki, a súgólyuk!
Akkor nemesb e a lélek, ha tűri…
Tényleg! A nemesb! Kata, szeretlek! Oké, fújsz egyet, összeszeded magad, öregem, kifordulsz, és hajrá! Senki nem látott semmit, ez is darab része.
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Németh Fruzsina Lilla
------------------------------------
A Rakpart3 Íróműhely tagjai: Hidi Boglárka, Fancsali Kinga, Fejérvári Katica, Király Krisztina, Lajos Boglárka, Németh Fruzsina Lilla, Rémai Martin, Sándor Panka, Sonnevend Eszter, Tóth Kata, Zilahy Anna
műhelyvezetők: Ady Mária és Deres Kornélia
koordinátor: Hodászi Ádám
Az Íróműhely korábbi Züfec jeleneteiről és Rozsda avagy minden vérünk benne szárad díszletéről szóló írásait a linkre kattintva olvashatod:
Rozsda 1. rész »»
Rozsda 2. rész »»
Züfec 1. rész »»
Züfec 2. rész »»
Színészmonológok 1. rész »»
