A Rozsda szereplőiről
A Rakpart3 Íróműhelyben színházról és szövegekről beszélgetünk kéthetente, 2019 novembere óta. A Rozsda avagy minden vérünk benne szárad című előadással kezdtük az online működést, azzal is fejezzük be. Az elmúlt hetekben a műhely tagjai arról írtak, hogy mi történthet a Rozsda című előadás szereplőivel, amikor nem látjuk őket a színpadon. Még a télen nézték a produkciót, a karantén alatt az előadás szövegkönyve és felvétele volt fantáziájuk segítségére.
Guy Tree
Csalán Imiéknél minden vasárnap sült csirkecomb volt ebédre rizzsel, mert ez volt Csalán Tibor, Imi apjának kedvenc étele. Iminek a családi ebédek állandósága és megszokott rituáléi tökéletesen megfeleltek tizenkét éves koráig. Egyszer aztán eszébe jutott, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a combokat kézzel enni, ahogyan az apja. Tibor erre kiröhögte a fiát, majd kijelentette, hogy a kézzel evés és a csontok leszopogatása egyedül az ő előjoga. Imi nem volt lázadó természetű kiskamasz, így elfogadta apja szabályát, mégis, ezután minden vasárnap ott motoszkált benne a tiltás miatti rossz érzés és értetlenség.
Imi tizenöt évesen volt először buliban, Molnár Rolika születésnapján. Rolika szülei illedelmesen elutaztak egy gyulai hosszúhétvégére, hogy a fiuk nyugodtan, kellemetlen hazudozás és alibi-gyártás nélkül élvezhesse az első berúgás szépségeit és fájdalmait. Imi egy üveg Jägerrel érkezett, amit a Szent Gellért téri abc-ben vásárolt pelyhedző bajusszal és sebesen verő szívvel. A Jäger elfogyott, néhány doboz sör is, és ekkor látta meg Imi, hogy Janka a C-ből Papp Zolival csókolózik Rolika szüleinek a szobájában. Az első csalódás elemi fájdalmát Rolikáék házi pálinkájával szerette volna gyógyítani, nyilván sikertelenül. Másnap reggel a fiú egy kukába hányás után érkezett haza. A csirkecombhoz semmi kedve nem volt, legfeljebb egy üres pirítóshoz. Csak ült az étel fölött, nézte, aztán elsírta magát. Az apja felröhögött.
- Na mi van fiam, ilyen jó volt tegnap a színház, vagy hova is mentetek?
Imi nem válaszolt semmit, csak bement a szobájába. A következő hétre mind fizikailag, mind lelkileg jobban lett, mégis, mikor leült a csirkecomb elé, egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyen belőle. Pár jelképes falat után megpróbált elsomfordálni a szobájába, de az apja utánaszólt:
- Imike, nem ízlik az anyád főztje? Pedig vagy húsz éve így csinálja.
- Nem kívánom.
- Aha. Pedig nincs más ebédre.
- Jó.
Az ezt követő pár év minden vasárnapja a csirkecomb és a rizs elleni küzdelem jegyében telt. Persze lett volna szinte bármi ebédre, de Imi nem mert mást kérni. Csak hát nagyon éhes volt, mint a kamaszfiúk általában, ezért mindig magába tuszkolt néhány falatot, az erős hányinger és a visszafojtott sírás ellenére is.
Az érettségi körül merte Imi először megtenni, hogy kihagyja a vasárnapi családi ebédet. Rékánál, akkori barátnőjénél volt előző este, a lány szülei pedig még marasztalták másnap. Mikor hazaért, az apja nem tűnt különösen mérgesnek, csak kijelentette, hogy az évek során nagyjából kilencven csirkecomb ment kárba Imi étvágytalansága és az akkori kimaradás miatt, ami körülbelül hatvanháromezer forintnyi összeg, úgyhogy várja a kártérítést. Persze csak viccelt. Biztosan csak viccelt, Tibor mindig sokat viccelődött.
Imi egyébként gyönyörű fiú volt, finom arccal és már egészen fiatalon is férfias testtel. Rendszeresen járt vízilabdázni és futni. Réka is szép lány volt, mindenki egzotikusnak, Carmen-szerű jelenségnek tartotta (gyűlölte, mikor ezt mondták rá). Jól mutattak együtt. Kevés olyan dolog volt viszont, ami mindkettőjüket érdekelte volna. Réka gyerekkorától kezdve festett, a képzőre járt, mikor Imivel együtt voltak. Idősebb volt a fiúnál és sokkal magabiztosabb, gyakran durvább is. Imit nem érdekelte különösebben a művészet, sem a művészek, de nem mert nem elmenni Rékával minden létező kiállításra és egyetemi buliba. A lány az érettségi kezdete előtti nap csalta meg Imit Juhász Dáviddal, a festőszakos osztálytársával. Illetve aznap derült ki, hogy megcsalja.
Imi nem volt kiemelkedően intelligens, szép mozgása és kellemes hangja mellett meglehetősen lassan értette meg a látott és tanult jelenségeket. A gyengén sikerült és lelkileg megterhelő érettségi után az egyetem szóba se jöhetett. Az anyja sopánkodott, az apja üvöltözött, Iminek csak rossz volt a kedve. Hónapokig rossz volt a kedve. Nem csinált tulajdonképpen semmit. Bezárkózott a szobájába és csak akkor jött elő, ha nagyon muszáj volt. Eleinte sokat járt az Epreskertbe Réka után leskelődni, de ezt is megunta, ahogy mindent. Először elkezdett spanyolul tanulni, aztán Nemes Nagy-verseket olvasni. Meg is tanulta fejből, hogy „Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogyan talpig zúzmarásak…”. Tovább aztán nem igazán jutott a kötetben. Mezőgazdasági szakkönyveket böngészett, majd belekóstolt a csillagászatba is. Egy-két hét után minddel felhagyott. Dolgozni is megpróbált, de minden csak fojtogatta: az építkezés, az étterem, az iroda, sehol nem szerette sem a környezetet, sem az embereket. Ők sem szerették Imit.
Otthon is egyre rosszabb lett. Tibor nem szólt egy szót sem, de gőgjével és fojtott haragjával nap mint nap éreztette, hogy fiát semmirekellőnek tartja. Imi anyja, Ilus az első hetekben minden nap megpróbált beszélni a fiával, de nem jutottak semmire. Imi akart dolgozni és akart tanulni, de olyan tompa fáradtság és érzéketlenség telepedett rá, hogy képtelen volt bármire odafigyelni. Az anyja értette őt, de tehetetlen volt. A nyár közepén már ő is alig beszélt Imivel, csak néha futólag megsimította a karját vagy szép fekete haját.
Az érettségi utáni télen, egy vasárnapi napon Imi különösen rosszkedvű és étvágytalan volt, a szokásos csirkecombra rá sem bírt nézni.
- Nem kérek, köszi – mondta, és elindult a szobája felé.
- Megeszed – mondta az apja erős indulattal a hangjában.
- Nem kérek – válaszolta Imi.
- Évek óta nézem, hogy minden vasárnap csak piszkálod az ételt. Akkor fizesd ki, hozom a számológépet, kiszámolom, mennyivel tartozol.
- Apa, ne szórakozz már. Majd megeheted vacsorára, ahogy szoktad, vagy mit tudom én. Nem kérek.
- Persze, megehetem vacsorára. Meg jövő héten is, meg azután is, meg nézhetem a sértődött arcodat, meg hogy élősködsz rajtam meg az anyádon. Nem mondhatod, hogy nem viseltem el sokáig, mert fél évig nem szóltam egy szót se. De most már kurvára elég volt. Miért ilyen kurva nehéz ott maradni egy munkahelyen?
Imi nem válaszolt, csak állt a konyha közepén és elkezdtek folyni a könnyei.
- Ne bőgjél! Azt kérdeztem, hogy mi benne a nehéz?
- Hagyd már – szólt közbe Ilus.
- Te inkább ne szóljál bele, egy rossz szavad nincs a gyerekhez mióta megszületett, gondolom ezért lett ilyen.
- Milyen? – kérdezte Imi hirtelen határozottsággal.
- Milyen? Hát amilyen vagy! – kiabálta Tibor. – Nem csinálsz semmit, nem beszélsz velünk, jól van, nem is kell. De azt hiszed, hogy a pénz ingyen van? Hogy a kaja ingyen van? Elmélkedjél nyugodtan naphosszat, vagy mit tudom én, mit csinálsz egész nap a szobádban, de akkor pénzt is elmélkedjél nekünk! Az nem megy, mi? Akkor meg legalább becsüld meg a kurva ételt, amit eléd rakunk és ne kelljen kibaszni a szemétbe minden vasárnap.
Imi lassan az asztalhoz ment és megállt az apjával szemben. Felemelte a tányérját, rajta az érintetlen, meleg étellel és teljes erőből földhöz vágta.
Csalán Imi még aznap elindult Angliába a zúzmarás téli fákhoz.
Zilahy Anna
MINDEN, MI?
Dögszag. Miért érezni mindig dögszagot, mikor bárány születik? Vemhes, nedves állat, légzése, mint a dörzspapír, elveszik az ázott szalma és műanyag zsákfoszlányok között. A mellette térdeplő nő miatt tűnik fel. Parányiak ketten a térben, tele az eső összetömörített cseppjeivel. Szarrá vannak ázva. Az őket körbebástyázó friss trágyák adják a meleget az ólban.
- Itt vagyok. Megjöttem, Anna. – lép be egy fiatalabb nő. Csavart haj, ing, harisnya, gumicsizma. Nem nő, nagy gyerek. Anna húga, Becky. Már ketten nézik az ellést. Támaszok a birkának és egymásnak, leginkább egymásnak. Az előbb még igen, most már nincsenek egyedül.
- Ezt is megmondtam nekik – bambult bele a ziháló állat szájába Becky. - Hogy esni fog. Hogy én tudom előre. Hogy én látok egy egész évet egy esőcseppben. De nem értették meg, nem figyeltek oda rám, így nem is hittek nekem. Folyton a múltról kérdeztek. Miért nem fejeztem be az iskolát? Hol dolgoztam? Senki nem ismeri ezt a legelőt, senki nem látja meg a tanyánkat. Nem vesznek észre. Ugye, Anna? Ugye, hogy nem vesznek észre. Átlátnak rajtunk, mintha szellemek volnánk. Mint ahogy... emlékszel, Anna? Mint amikor azt hittem, hogy láttam a régi kutyád szellemét, de csak egy másik kutyára hittem azt. Ezek az interjúztatók is másik embert akarnak látni belém, de én tényleg csak szellem vagyok számukra. Megfoghatatlan szellem, vérvörös tenyerekkel. Nekem elegem van… Nézd a fejét!
A birka arca eltorzul, förtelmes hangot ad ki magából, mint műanyag hűtőajtón lassan csúsztatott tenyér. Majd feszültségben hallgat. Felkészül, hogy kilökjön egy életet a seggéből. A két testvér jelen van, de nem segít. Támogat, de nem simogat, nem nyom, nem nyugtat. Csak tűr.
- Szóval Guy egyszer azt mondta nekem, hogy a béke az nem a csend, hanem a mozdulatlanság. Az idő, az csak mozgás, hogy hülye, aki magát féltve küzd ellene. Megállni, az az igazi szabadság. Nekem elegem van. De kurvára! Nem próbálkozom tovább ezzel a csomó mindennel. A normális dolgokkal, tudod? Nem próbálkozom több állásra pályázással. Leállok vele, megállítom ezt a növekvő csomót a torkomban, mert különben halálra fojt - lassan nyel egyet. Ünneplőben a gyermeklelkű lány.
Sűrű, fehér váladékbuborék pattan ki a birka lábai közül, a komor vérrel együtt, lassan folyik ki az újszülött állat anyjából. Először nyikorgás, húr pattogtatás, majd mintha éles hegedűhang szelné szét a csendet. Egy új élet zenéje bent az ólban. Kint pedig az eső nem állt el, senki sem kérte tőle. Anna erősebbre húzza hátul összekötött haját, közelebb tolja a vízzel teli vödröt a bárány anyához, körbe rendezi körülöttük a szalmát. Örül, hogy a mai egészséges, utálja a sikertelen szülést, a törött, vékony csontokat, kifordult nyakakat, szaporán verő, pár pillanatra élni teperő szíveket. Ha csak kegyelemből is, nem akart ma ölni. Sosem akar ölni.
- Mert van, amit lehet. Hallod, Anna? – törölgeti ingjébe véres kezét Becky. – Mert van, amit meg lehet állítani. Emlékszel, mikor mondtad, hogy megállítanád nekünk a Föld forgását, csak amíg bátrak leszünk? Hogy ezt tennéd értünk, csak nem tudod? Na én most megállítom. Leállok ezekkel a baszom állásinterjúkkal. Leállítom a kinti világot. Azt a csomó normális dolgot. De figyelj, én tényleg leállítom és akkor nem kell már törődnünk vele, jó? Mert mi itt vagyunk boldogok. És nem igaz, amit Ben mondott, hogy aki boldog az vagy bolond, vagy már feladta. Mert mi nem vagyunk bolondok. Mindenki más a seggfej. Ezt te is tudod. Guy is mondta, hogy ebben az egész országban mi voltunk az egyetlenek, akik megkérdezték tőle, hogy jól van-e. Mert ez a fontos, tudod? Mi jól vagyunk! Ahogy ez a borjú is rendben van, mi is rendben vagyunk és nem kell főbe lőni magunkat, mert tudunk élni magunktól. Rendben leszünk. Ugye? Rendben, Anna?
Az anyajuh váladékot nyaldos kicsinyéről, megnyugodtak mindketten. Most Becky zihál. Nem kétségbeesetten, hanem izgatottan. Az ötletei, a beszéd apró daraborka morzsolta a csomót a torkában. Szakaszos ütemben köpdösi ki a maradványokat. Megfázott, szájába szívja orrából a taknyot. Az álmodozás segít neki. Számára ez nem ól, hanem állatkert. Örök bérlettel, szabadon látogatható az összes ketrec. Az elképzeléseiben hisz. Magzatburok maradványt nyomogat, folyton félrecsúszik az ujjai alatt. Másnak ez lehet kurva undorító... Fantáziájával tolja el, alakítja át emlékeit, hogy összekeverve az éveket, elveszhessen bennük.
Közben beesteledett. Anna eteti a többi birkát. Már négy éve szótlan, amióta a Ben, az öccsük, újból lelépett és itt hagyta őket. Egy mondatot mormol el néha:
- Minden rendben lesz.
Beckynek ez is elég. Mindent megtalál a szavak mögött.
Ahogy a juhoknak is elég, hogy állnak és eszik a baszom füvet, az embereknek is elég, amit hozzájuk vág az élet. Ha kell, a szarban is megkeresik kérdéseikre a választ.
szöveg és grafika: Tóth Kata
---------------------------
A Rakpart3 Íróműhely tagjai: Hidi Boglárka, Fancsali Kinga, Fejérvári Katica, Király Krisztina, Lajos Boglárka, Németh Fruzsina Lilla, Rémai Martin, Sándor Panka, Sonnevend Eszter, Tóth Kata, Zilahy Anna
műhelyvezetők: Ady Mária és Deres Kornélia
koordinátor: Hodászi Ádám
Az Íróműhely Színészmonológiait, a Züfec jeleneteiről és Rozsda avagy minden vérünk benne szárad díszletéről szóló írásait a linkre kattintva olvashatod:
Rozsda 1. rész »»
Rozsda 2. rész »»
Züfec 1. rész »»
Züfec 2. rész »»
Színészmonológok 1. rész »»
Színészmonológok 2. rész »»
A nagy füzet zöldségei 1. rész »»
