A Rozsda szereplőiről

A Rakpart3 Íróműhelyben színházról és szövegekről beszélgetünk kéthetente, 2019 novembere óta. A Rozsda avagy minden vérünk benne szárad című előadással kezdtük az online működést, azzal is fejezzük be. Az elmúlt hetekben a műhely tagjai arról írtak, hogy mi történthet a Rozsda című előadás szereplőivel, amikor nem látjuk őket a színpadon. Még a télen nézték a produkciót, a karantén alatt az előadás szövegkönyve és felvétele volt fantáziájuk segítségére.

---------------------------

Sétáló delfinek

Az intézet York város peremén állt. Egy hosszú zsákutca végén, hatalmas tuja-burokkal körbe kerítve. Laura a megbeszélt időpontban, kettőkor érkezett meg, már a kapuban várták őt. Beljebb, a hatalmas növényekkel teli dzsungel udvaron egyetlen hosszú, fehér épület állt.

- A nagynénje lassan 20 éve lakik nálunk, és azóta egy látogatója sem volt – szólt az idős ápolónő, aki a kaputól a recepcióig kísérte Laurát, ahol éppen befejezték a papírmunkákat.

- Említették a telefonban, mikor felhívtam önöket – felelte Laura, miközben aláírta a szükséges iratokat.

- Éppen ezért nem tudjuk, hogy fog reagálni a találkozásra – folytatta az ápolónő, közben mutatva az utat. - Annak ellenére, amin keresztül ment, az egyik legjobb magatartású betegünk.

Lassan kiértek a padokkal teli, árnyékos belső udvarra.

- A nagynénje, bár van egy stílusa, egy nagyon melegszívű nő, de annyi trauma érte, hogy kialakított magának egy saját, fiktív múltat. Teljesen száműzte agyából a valóságot. Az elején többször próbálkoztunk, hátha visszatérnek az emlékei, de semmi. Mindig ugyanaz a mese, amiről maga is hallani fog.

Laura iszonyatosan forrónak érezte a levegőt. Mikor reggel elindult Londonból, a kapuból szaladt vissza a lakásába egy extra pulcsiért, most azonban szabadulni akart tőle. A Nap teljes uralmat élvezett odafönt, egy felhő sem zavarta az égen, minden az ő fennhatósága alatt állt, Laura is.

- Tehát az apámra sem emlékszik?

- Sajnos nem. Mikor Beckyt megtalálták, valószínűleg már két, két és fél éve élt egyedül a saját kis világában. Csak több mérfölddel arrébb volt a következő tanya. Így senki sem tudja, mi történt pontosan. Annyit sikerült kideríteni a nyomokból, amit a telefonban elmondtam – ekkor az ápolónő mintha a csalódottság nyomát látta volna Laura arcán. - Többet várt ettől a találkozástól, igaz?

- Én már azért is hálás vagyok, hogy láthatom. Árvaházban nevelkedtem. Hosszú évek óta ő az egyetlen élő rokonom, akit sikerült megtalálnom.

- Jól emlékszem, hogy könyvet ír a családjáról?

- Remélem, ezután a találkozás után sikerül befejeznem.

- Hát – az ápolónő egy fenyőfa alatti fehér padra mutatott –, ott ül Becky. Ez a kedvenc helye a kertben – magyarázta, miközben elindultak felé.

Laura úgy számolta, hogy a messzi padon ülő Becky a negyvenes évei végén járhat. De minél közelebb került hozzá, annál idősebbnek tűnt. Minden lépéssel, mintha éveket öregedett volna, és mire a padhoz ért, egy legalább 100 éves nőt látott.

- Becky drága, megérkezett a látogatód – mondta az ápolónő.

- Látogató? – csodálkozott Becky, de a tekintetét, amit egy fűcsomóra szegezett, nem emelte fel.

- Az unokahúga, Laura. Már napok óta beszélünk a látogatásáról. Messziről érkezett ide, és már nagyon rég keresett téged. Eltölt veled egy kis időt a padon ma délután, hogy megismerjétek egymást. Üljön csak le nyugodtan – fordult Laurához, aki a pad másik végében foglalt helyet.

- Itt leszek nem messze – majd elsétált egy távolabbi padhoz, ahol csatlakozott két másik ápolóhoz.

- Ismerős vagy nekem, tudod? – szólt Becky, aki még mindig a fűcsomót bámulta. Egyszer már voltál a látogatóm.

- Sajnos nem. Most látogatlak meg először.

- Nem itt, te lütyő. Hanem az állatkertben.

- Állatkert? – kérdezte csodálkozva. - A tanyán a juhokkal?

- Pff. Juhok? Szórakozol velem? Dögunalmas állatok. Nekem volt a legkirályabb állatkertem.

- Mesélsz róla? – hajolt előrébb Laura, és minden erején azon volt, hogy végre találkozzon a tekintetük egymással.

- Tényleg érdekel? – ekkor emelte fel legelőször a szemét Becky.

- Persze, és ha nem zavar, beleírnám a könyvembe is – válaszolta Laura, aki végre belenézhetett nagynénje kék, de homályos szemébe.

- Mindenféle állatom volt, amit csak el tudsz képzelni! – kezdte teljesen átszellemülve. - Persze voltak juhaim is, de őket sosem szerettem. Bezzeg a delfinjeim. Na az már valami. Kibaszott okos állatok. Először csak néztem, ahogy úszkálgatnak a lyukban, amit én ástam nekik a mező közepén, totál egyedül. Aztán megtanítottam őket egy csomó trükkre. Ugrálgattak a vízben, le-fel úsztak, aztán meg sétálgattak.

- Sétálgattak? – kérdezte Laura kíváncsian.

- Persze. Megtanítottam sétálni őket a kis uszonyaikon, meg kalapot adtam rájuk, és aztán meg így árulták a hotdogot. Röhögséges volt. Erre mindenki azt mondta, hogy ez a legjobb kikúrt hely, ahol valaha jártam.

- És milyen állatok voltak még?

- Amit csak el tudsz képzelni. Igazából az első egy panda volt. Nagyon szerettem, bár ő elég hűvös volt hozzám. De valahogy úgy éreztem odabent, hogy fontos vagyok neki. Tudod, ez furcsa érzés. Sokáig csak kettesben voltunk.

- Aztán mi történt?

- Egyszer csak beállított egy kurva nagy gorilla. Ilyen hatalmas nagy. És tudod mi a poén, hogy a legszelídebb volt az egész állatkertben. Sosem volt vele baj. Messzi földről érkezett, egyszer csak ott termett, szállás kellett neki. Vagy tudod, csak lógni akart valahol. Iszonyatosan béna neve volt, és ilyen eszelős mosollyal tudott nézni - Laura érezte, hogy Becky különös melegséggel beszél erről a gorilláról.

- Milyen béna neve lehet egy gorillának? – kérdezte.

- Guy Tree. Fa fiú. – nevetett Becky. Bár amikor elengedtem, bevallotta, hogy csak kitalálta. De nem mondta el az igazi nevét a huncut.

- Elengedted a gorilládat?

- Muszáj volt, nem tarthattam ott örökre, nem? El kellett mennie, így is túl sokáig dekkolt ott. Így fogtam, és kiadtam az útját.

- És mi lett a többi állattal? Vagy ma is működik az állatkert?

- Az állatkertnek annyi. Volt, nincs. Minden kipusztult, tönkrement. Először a juhok. Rühösek lettek. Sorra vágtam le őket. Nem tudtam mit kezdeni. Aztán minden. Annát, a pandát, már nekem kellett ledurrantanom, nem bírtam nézni a szenvedését. Ő volt az első és az utolsó állatom is – Becky egyre zavartabban viselkedett, a kezdeti lelkesedése most teljesen eltűnt.

- Anna? – Laura megrettent, hiszen azt jól tudta, hogy az apjának, Bennek két nővére volt, Becky és a legidősebb, Anna. Biztos vagy benne, hogy a pandát Annának hívták? – kérdezte halkan.

De Becky nem válaszolt. Folyamatosan a tenyerét babrálta, mintha valamit le szeretett volna dörzsölni róla. Tekintetével pedig újra megtalálta a fűcsomót. Laurának szörnyű gondolata támadt. Tudta mit kell kérdeznie, de rettegett a választól.

- Az állatkertben volt Ben nevű állat? – kérdezte végül Laura a tőle telhető legnagyobb nyugodtsággal.

- Ben a kutyám volt, egy valódi kóborkutya. Egyszer évekre eltűnt, majd visszakórincsálta magát. De már nem tűnt igazinak, mintha szellemmé vált volna. Néha így ránéztem, és azt éreztem, félek tőle. Nem volt oké. Mintha már nem ment volna át rajta az idő – Becky szokatlanul lassan beszélt, miközben folytatta a motorikus kézdörzsölést.

- És mi történt vele? Mi történt Bennel?

- Anna találta meg. Nem messze tőlünk, az erdőben – felelte Becky, aki újra Laura szemébe nézett, de továbbra is a tenyerét dörzsölte. - Mégsem az állatkertben láttalak téged, már tudom, miért volt ismerős ez az arc.

Laura azt érezte, nagynénje befogadta a világába, és annak is a legtitkosabb zugait tárta fel most előtte, ahova soha nem engedett be senkit ezelőtt. Attól félt, ha kilép ebből az allegorikus világból, vagy ha túl kíváncsi, soha nem térhet vissza. Annyi kérdése lett volna még, de közben tudta, képtelen lenne ma többet hallani. Ekkor Becky észrevette, hogy Laura a kezeit nézi.

- Sosem lesz már olyan fehér, mint a tied, pedig az enyém is az volt valamikor. Most már örökre ilyen vörös marad – mutatta meg nyitott tenyerét Laurának, aki ugyanígy tett, de ő nem látott különbséget a kettő között.

- Látod? – kérdezte Becky, és lassan a zsebébe süllyesztette kezeit.

- Tudod, elgondolkodtam – nézett Laura szemébe. Ha egy könyvben élhetném az életemet, akkor inkább választanám azt, hogy a végén jó emberként meghalok, minthogy egy szörnyetegként tovább éljek – azzal felállt a padról, és indulni készült. - Hamarosan vihar lesz – nézett az égre. Laura ugyanígy tett, de ő még mindig csak a Napot látta ott.

- Jobb, ha lassan elindulsz, hogy ne ázz el – szólt Becky, és elindult az intézet irányába.

Laura még a visszavezető úton sem gondolta, hogy a mai nap eshet, de épphogy belépett a yorki szobájába, az ablakon keresztül látta, ahogyan egy csapat semmiből előkerülő fekete felhő villámtámadással leigázza a Napot, és átveszi az uralmat az égben, és mindenen, ami alatta van.

Hidi Boglárka 

De mégis mi alapján?

Hideg vízzel lemosott test, tisztaszerű, egy ideig, de hamar kiütköznek a régi szagnyomok újra. Olcsó, aeroszolos, művileg előállított férfidezodor, ami határozottságot kéne, hogy sugározzon. Anyagukban pállott ruhák, amiket azért is mosol kevésszer, mert szétmállanának. Cipő, amiben a juhszar és az izzadtság áporodott elegyet alkot. Egy ágy, aminek a matraca és takarója zsíros, nemezes. Evőeszközök, amik már beitták az avas zsírt. Ember, akinek állat-, trágya- és nyomorszaga van. Belülről jön szinte, szivárog, nem lehet megállítani, elnyomni vagy lemosni. Mindig ott van. De legalább saját. Ő nem érzi már, megszokta, meg az alkohol és a dohány segítenek neki fedni és felejteni is. Ha olyan megy el mellette, aki nem szokta még ezt, vagy többet ad magára, az első szippantásnál még kellemesnek is érzi. Csak egy második ne legyen, mert abban az önálló orr már kiérzi a nem természetadta szagok által fedett áport.

A kocsmában a szaga nem kínos, ott betölti a levegőt a savanyú bor, a tömény és a húgy. Otthon mindenkinek ilyenje van. Az állatokat nem érdekli, hacsak nem mellettük gyújt rá, mert azt nem állják. Az erdő sem kérdez, befogad. Ott le lehet tennie a szagát. Nem érzi magát, elvész a többi élőlény kipárolgásai között. Ez egy gyerekkor óta követett önmegnyugtatási rutinja. Ha már nem bírja, hogy a legelőt, az állatokat, a sarat, a vért, a nővérei izzadtságát és nőszagát, a nagyapja éteres leheletét, az apja sírástól büdös száját kell magába fogadnia, az erdőben mossa ki magából. A tompa, zokniszagú agya minden érzékszervét lekapcsolja, kivéve az ingerek okozóját és megoldóját. Nem gondol, csak megindul, az erdő nedves, tűleveles, savanykás, édes foltjai vezetik, amíg fel nem képes ocsúdni. Ez változóan sok idő, de valahogy a szagok egyre intenzívebbé és eltüntethetetlenebbé váltak egyszerre, és válnak azóta is, hogy az apja holdkóros. Azóta nem fürdik még annyit sem, nem használ dezodort, igaz, nem is dolgozik. Az addigi mebízható, munkás apaszagot savanyú állatszagú gőz lepi és tünteti el. Olyankor, amikor ezt megérzi, rohannia kell, összeszorult torokkal okádná ki az egész életét, ha ezt kéne még egyszer belélegeznie. Enni sem tud, minden falattal a szagot nyeli, fogy. Az ágya taszítja, a ruháitól undorodik. Ha tehetné, lehámozná a bőrét is. Az idegei a kimerültségtől egyre gyengébbek, pillanatokra megy csak haza, akkor is elmenekül újra. Az erdőben néha összerogy, vagy kapar valami ehetőt, ezekkel tartja magában öntudatlanul az életet. A hiánya nincs kinek szemet szúrjon, ezek a tekintetek saját megmaradásukra vannak levakarhatatlanul ráfixálva.

Az erdő biztonságos talaját az apja köldökmagasan fityegő, kék-fehér, széthasznált sportcipői rántották ki alóla. A cipőket az agyának még élő, emlékező sejtjei ismerték fel. Az agya önvédelemből minden ingert túldozírozott, az anyagok karcolták, a fények nyomták a szemét. Ez az állapot hálásabb volt, mint a megelőző, mert nem volt még lehetősége sem gondolkodni, az élete vizuális apróságai lórúgásokként csapódtak le. De ezt a hiperszenzibilitást a teste nem bírta sokáig, fokozatosan visszavezette a megszokott érzékeléséhez. Amikor a szagokat már nem lehetett szemmel elnyomni, otthagyta a farmot. Az út szagai végre újak voltak, és kellően sokfélék. A városban pár illatozó női testen kívül nem talált semmi finomat. A benzin, a kátrány és a betonpor sokszoros cigarettafüstként ült a tüdejére. Innen is továbbment, amikor a világot már a fekete felhőn keresztül látta.

Menekült át az országon, helyről helyre, nem volt szabad megszoknia sehol a helyi levegőt, mert akkor már nem tudta überelni az otthon emlékét. Próbálta a szemét is túlterhelni, csak hogy ne érezzen, de a napbanézés és a tűzmeleg csak fájdalmat okozott, megkönnyebbülést nem. Az idénymunkákon szerette a begyűjtendő növényeket. A zöldborsó, a paradicsom, barack és spárgaszag üde volt, és végre jóllakatta az orrát. A kitett területeken a napmelegben a növények illata a széliránytól függően változtak, mindig más összetételben érték el az orrát. Az egyetlen, ami elrontotta a szépséget, az a többi munkás volt. A zsúfolt szállókon mások közé szorult, nem tudott kibújni a szagukból és hangjukból. Gyűlölte a hangzavart, amit a szabad estéken okoztak, a felkelés matatásának zaját, a gépies nyögéseket, ha nővel voltak. A csípős izzadtságszagot, az olcsó felvágott aromáját, a fürdő sáros gőzét, a cigi és kávé elegyét a szájakban.

Nem gondolt arra, hogy kívülről neki is ilyen szaga van. Ő csak a belső, otthoni bűzt érezte, és minden külsőleg közös szagról az jutott eszébe. Nem akart asszimilálódni semmilyen olyan közegbe, ahol az otthoni emlékek impregnálódhattak volna belé. A többiek ezt sznobizmusnak vették, és rendre ráerőszakolták a lényüket. Ez az idények végére rendre sírós, lefogós, hangosan röhögős alkalmakká fajult, amikor használt ruhákat  óvszert, vagy vécépapírt nyomtak az orra alá. Ez az elméjét teljesen kiforgatta, egyre hisztérikusabban reagált, a vélt vagy valós atrocitás méretétől függetlenül. Megölte volna magát, ha nem az apja jut arról is az eszébe. Eljutott oda, hogy már semmilyen szag nem tudta elfedni azt, ami elől futott. Minden otthoni emlékkel gyomrozta. Görnyetegen rúgták ki mindenhonnan, aztán már fel se vették. A rendőrség toloncolta haza, a bejelentett lakcíme alapján.

Sonnevend Eszter

----------------------------

 A Rakpart3 Íróműhely tagjai: Hidi Boglárka, Fancsali Kinga, Fejérvári Katica, Király Krisztina, Lajos Boglárka, Németh Fruzsina Lilla, Rémai Martin, Sándor Panka, Sonnevend Eszter, Tóth Kata, Zilahy Anna

műhelyvezetők: Ady Mária és Deres Kornélia    
koordinátor: Hodászi Ádám

Az Íróműhely Színészmonológiait, a Züfec jeleneteiről, A nagy füzet zöldségeiről és Rozsda avagy minden vérünk benne szárad díszletéről szóló írásait a linkre kattintva olvashatod:

Rozsda 1. rész »»

Rozsda 2. rész »»

Züfec 1. rész »»

Züfec 2. rész »» 

Színészmonológok 1. rész »» 

Színészmonológok 2. rész »» 

A nagy füzet zöldségei 1. rész »»

A Rozsda szereplőiről 1. rész »»

 A Rozsda szereplőiről 2. rész »»